Egyre többször nem hiszem el, hogy mi történik. Olyan, mintha nem a valóságban élnék. Mintha valamikor vége lenne, csak fel kellene ébredni.

1. Államfő személyének jelölése; mintha nem 2010 lenne. Lehet vitatkozni arról, hogy Szűrös Mátyás, Göncz Árpád, Mádl Ferenc vagy Sólyom László volt-e jobb. A maguk időszakában (Sólyom Lászlóra ez még a jelenben is igaz) mindegyik egyféle minőség volt. Lehet velük szemben kritikával élni, de voltak erényeik. A mostani jelöltek közül az MSZP-jelölt egyértelműen csak jelképes, így Schmitt Pál személye (eddig) az egyetlen esélyes. Ha eddig egy 10 pontos államfő-minőségi skálán adtam neki vagy 4 pontot, akkor a tegnapi bemutatkozással ez 1 pontra csökkent. Azért nem nulla, mert államfő lesz belőle és akarom hinni, hogy nem olyan, amilyennek látszik és mutatja magát.

2. Nemzeti együttműködés; még mindig él szegény politikusainkban a programadási kényszer. Kissé olyan, mintha ez egy tünet lenne, amire lenne orvosság, csak nem jut el hozzájuk. Sokszor érzem, hogy politikusaink versenyben vannak, hogy ki tud nagyobb zöldségeket hitelesen előadni. Pár évvel ezelőtt (kb. 2003) láttam egy hallgatók által előadott paródiát egy képzeletbeli MLM-es menedzserek gyűléséről. A hasunkat fogtuk a nevetéstől. Most ugyanezt látom, de a hívószavak mások és nem a hasam fogom, hanem a könnyeim ömlenek, hogy ezt meg lehet tenni ebben az országban.

3. Demokrácia; mivel értek a történelemhez, nincsenek eszményképeim a demokráciáról. A régi athéni demokrácia politikai rendszere a napjainkban egy megvetett állam lenne. Működött benne a gyermekek spártaiaktól ismert kihelyezése, a klasszikus rabszolgatartás és egy sor egyéb olyan intézkedés, amely elképzelhetetlen lenne egy mai, modern államban. Tudom, hogy a régmúltban született ideális államról készített leírások közül egyik sem merészelt olyan államot leírni, mint amit ma tekintünk demokratikusnak. Ez már „túl sok" lett volna a régmúltbeli gondolkodóknak. Ezért nem követelek hangzatos jelszavak mellett demokráciát és hasonlókat. Azt viszont nem tudom elhinni, hogy egy politikai párt, mely egy olyan kormányzatot vált fel, amilyet felváltott, az ilyeneket engedhet meg magának. Van egy határ, amin túlmenően már az ember felszisszen, összerezzen. Nem akarok ide konkrét lépéseket írni, lenne bőven mit felsorolni. Az ember nem a demokrácia miatt aggódik, hanem azon, hogy hova jutunk. Meg fog-e valósulni a különböző fóbiáktól szenvedő emberek prófétai látomása a minden állampolgárba kötelezően elhelyezett chipről? Most már meg sem lepődnék, ha így lenne.

4. Kiszolgáltatottság; bárki bármit mond, az emberek ugyanolyan kiszolgáltatottak, mint voltak 2-3 hónapja. Megrázó volt látni a kilakoltatást, amelyet a Jobbik próbált megakadályozni. Rólam sokan tudják, hogy eléggé távol áll tőlem ez a párt. Ha négy éven át megteszik azt, amit most is megtettek, akkor komolyan elgondolkodom azon, hogy rájuk fogok szavazni. Úgy gondolom, hogy sokkal több képviselőnek kellett volna jelen lennie. Értem egyébként a helyzetet, jogilag is. Pontosan azért, mert jól ismerem a történelmet, tudom, hogy hova vezet, ha a lakosság tömegei adósságokban úszik. Ezért mondom, hogy nem lenne szabad hagyni idáig fajulni a helyzetet. Ha pedig ide jutnak el egyes családok, vagy akár családok tömegei, akkor a rendszer rossz. Sok mindent kifogásolok, de a XXI. század egy modern állama nem tűrheti el semmilyen indoklással sem, hogy polgárai fedél nélkül maradjanak. Hiába vannak jogi indokok, gyalázatos, hogy akármilyen érvelés mellett elfogadhatónak tekintik egyesek (politikusok is!), hogy családok, emberek feje felett ne legyen fedél. Meg kellene végre büntetni, aki olyan megoldásokat javasol, amely végeredményben a család szétszakítását, ellehetetlenítését eredményezi. Tudom, hogy a családok átmeneti otthona meg egyéb hasonlók megoldást jelentenek némelyeknek, de titkon remélem, hogy aki ilyeneket mond az nem gondolja komolyan. Egy családnak együtt kell maradni, olyan fedél alatt, amely alatt hosszú ideig élhetnek, nem a létfenntartás miatt aggódva. Az ember nem állat.

Még most is azt remélem, hogy felébredek és meglátom, hogy csak rémálom volt. Ha pedig ez a valóság, akkor undorító, taszító és menekülni akarok belőle!

Korábban már írtam, hogy nagyon sok politikust személyesen is ismerek. Többségükre igaz, hogy teljesen kifordult gondolkodásmód jellemzi őket. Ők azok, akik képesek a valóságot mindig olyan szemüvegen át tekinteni, ami éppen a pártjuk kommunikációja szempontjából a legegyszerűbb. Furcsa és agyhalott állapot ez. Le sem tudom írni, hogy a lenti téren ülő hajléktalan kolduscsoport már mi minden volt. Szegény szerencsétlenek nem is tudnak róla, hogy voltak már tragikusan kisiklott életűek, a koldusmaffia közkatonái, a fidesz felbérelt hangulatkeltői, hogy ne vegyük észre a pozitív változásokat és egy most a „nagyok" közé bejutó ismerősöm mondta, hogy biztosan van köze Izraelnek is a dologhoz.

Jó, OK, megszoktam már, hogy a politikusnak álló emberek egy jól meghatározható része ilyen, végső soron egyszerű megérteni, hogy sokkal könnyebb így szemlélni a világot, mint a valósággal foglalkozni. Az ember legalább így abban a tudatban élhet, hogy akármi történik, minden a saját (vagy a pártja vezetői) világnézetét igazolja. Ki tudja, lesz-e valaha olyan jelszó, hogy „merjünk ne gondolkodni"? Per pillanat nincs olyan párt, amelyből ezt nem nézném ki. Különböző filozófiai okolásokkal, de bármelyikük előállhatna ilyennel, ígérem, majd nem fogok meglepődni.

A most töréntek azonban túllépték azt a keretet, amit feltételeztem kedves vezetőinkről. Gondoltam, hogy van egy olyan határ, amin belül akarják majd tartani a kilengéseket a mostani kormányzók, mivel tudják, hogy ők nem jók a nyilatkozattételben. Persze már az első naptól elkezdték azt a szöveget mondani, amivel anno kivágták maguk alatt a fát. Jöttek az ismerős panelek, nem foglalkoztak azzal, hogy jó lenne nem 2006-ot utánozni, amikor hónapok alatt sikerült szembefordulnia a kormányzóknak az őket éppen megszavazó választóikkal.

Tehát meglepődve olvastam a nyilatkozatot, sőt az azt követő elzárkózást. Nem tudom, hogy a kedves nyilatkozó politikusnak ki az ellensége. Magyarországon olyanokat mondani, amiket ő mondott, meglehetősen veszélyes. Főleg így, hétvége előtt. Nem tudom, hogy átgondolta-e, hogy milyen tettekig vezethet el az amit mondott? Az, hogy van ahol már nincs fedezet a bérfizetésre, hogy meglebegtet egy értelmezhetetlen jellegű szigorítást, mindezt azokkal a szavakkal... hát a közgazdaságtanhoz értők pontosan tudják mennyire veszélyes ez. Nem tudom, hogy ő pontosan mit akart elérni, de a tudósítások szerint nagyon konokul elzárkózott attól, hogy nyilatkozzon. Ezzel azt a látszatot is ébresztheti, hogy ő igazat mondot, csak rászóltak, hogy hallgasson.

A piac reagált. A politikus túlél. Az állampolgár meg kit érdekel?

Tudja-e vajon ez a kedves ember, hogy hány embernek okozott ezzel nehézséget? Tudja azt, hogy hányan kezdtek el félni? Hogyhogy nem tudja felfogni, hogy egy ilyen nyilatkozat lehetetlen helyzetet teremtett sok-sok embernek? A többség (akiket maguk mögött hisznek)  nyugalmat szeretne. Élni akar.

Jaj, eszembe jutott a megoldás! Ez a kedves ember nem mondott olyat, amit idéztek a tudósítók. A hozzá nem értő újságírók hajtottak végre támadást a személye és a magyarok ellen. Egy valószínűleg olyan komplex gondolatmenet amúgy kevésbé hangsúlyos részletét emelték ki a kontextusból, amely önmagában nem áll összhangban az elmodottakkal. Ezek után úgy érezte, hogy ő inkább nem nyilatkozik, mert nincs esély arra, hogy úgy tolmácsolják a szavait ahogyan érteni kell. Gaz újságrók!

Van pár olyan dolog, amit soha nem gondoltam volna, hogy meg lehet tenni. Nem gondoltam volna, hogy valaha az MSZP fogja a Jobbik kezébe adni a Nemzetbiztonsági Bizottság elnöki pozícióját. Nem gondoltam volna, hogy a Fidesz prominensei újra rákezdenek az „ellenzék nem tud megegyezni" szövegre. Nem sejtettem volna, hogy a rendszerváltó réteg megpróbálja magát újnak eladni, mint ahogy minden oldalon - kortól függetlenül - most, 2010-ben megpróbálják.

1990-ben az egyik reggel koccintottunk egy pohár almalével, azt mondva, hogy mostantól biztosan jobb lesz. Holott a szabadságjogok, a demokrácia területén akkor sokkal jobban álltunk, mint most. A hatalom közelről sem volt annyira cinikus, mint bármely azóta hatalomhoz vagy közelébe kerülő párt.

Nem azért, mintha az egy tartható állapot lett volna, tudtuk, hogy ideiglenes. Viszont nem gondoltam volna soha, hogy a letűnt rendszert fogják újraépíteni. Azt sem gondoltam volna, hogy az akkor letűnt rendszert a mai erők fogják építeni. Az, hogy 2006 őszén olyan visszaélések, vagy nevezzük bárhogy, tehát AZOK megtörténtek, nem lepett meg. Őszintén szólva, inkább az lett volna a meglepő, ha az egykori ifjúsági vezető irányítása alatt nem olyan lett volna a hatalom reakciója. Az, hogy a harcosan antijobbikos párt olyat tesz, amit a héten produkált, hogy a fideszes vezetők így nyilatkoznak és ezzel előre jelzik, hogy mit és HOGYAN szeretnének tenni... az, hogy nem tanultak a 2002-es bukásból, nem tanultak Gyurcsány hibáiból... szinte hihetetlen. Egy rémálom az egész.

Az elmúlt fél évben sokat hallgattam. A „történelmi" lehetőségtől megrészegült ismerőseim, barátaim kértek meg. Számomra furcsa helyzet, hogy a hatalom birtokosa kér, de Magyarországon vagyok, nem szabad csodálkoznom.

Ma reggel látomásom volt a jövőről. Rémálom volt. Felébredtem. Mégsem érzem, hogy más lenne ébren lenni. Visszatértünk 1987-be?

Volt és van egy ember, aki a hajdan volt rendszerben az ifjúsági szervezet reményteli vezetője lett. Mintegy évtizednyi idő alatt lett belőle egy gyártulajdonos és eldöntötte, hogy bevonul a politikába, hogy lemossa a politikai porondról a jobboldal vezetőjét és az általa szélsőjobbnak tartott erőket, illetve felvirágoztassa a magát baloldalinak valló pártot.

Amikor ebbe a programba belevetette magát, akkoriban ez az állítólag baloldali párt választást nyert. Kétszer egymás után.

Ez az ember megcsinálta.

A hétvégén soha nem látott méretű választási győzelmet szervezett le Orbán Viktoréknak. A 2000-ben éppen csak frakciónyi méretű politikai erőből olyan erőt kovácsolt, amely talán csak álmaiban gondolta, hogy az MSZP-vel azonos politikai súlyú párt lesz 2010-re. Az általa annyira szeretett baloldali pártot elhiteltelenítette és meggyengítette. Politikai szövetségesét pedig miszlikbe aprította és lényegében felszámolta.

Megcsinálta vagy elk*rta?

Nem szeretem a trágárságot, a kocsmai filozófia szintjére történő leereszkedést.

Mégis örömmel tölt el a most belinkelt oldal:

http://szavazzfasszal.blog.hu/2010/03/23/mar_75_eve_szavazunk_fasszal_korabeli_filmhirado

Nagyon találó és legmélyebb sajnálatom ellenére is ez az a minőség, amit politikusaink érdemelnek azért cserébe, hogy nem hagynak minket élni és agymenéseikkel megterhelik hétköznapjainkat.

Amikor elindítottam ezt a blogot, céljaim voltak vele. Aztán 2009 márciusában, egy éve, el kellett kezdeni elölről. Most ugyanezt teszem.

A 2009-es második kezdetről már írtam, sőt beszéltem is.

A mostaninak a háttere itt követhető volt, de nem teljesen volt egyértelmű.

Nekem számít a barátság. Egy barátomról nem írok le olyat, nem mondok el olyat, amivel megnehezítem az életét. Ugyanez igaz azokra az ismerőseimre, akik éppen nem a legjobb barátaim, de együtt koptattuk valamelyik oktatási intézmény padjait, vagy hosszabb-rövidebb ideig egy tárgyalóasztal mellett volt szerencsénk megismerni egymás gondjait. Akármelyik oldalon is legyen egy ilyen ember, a múltunk kötelez arra, hogy ne adjam ki a kis titkokat, melyek nem egy esetben nem is annyira aprók.

Talán ez az oka annak, hogy a baloldali és a jobboldali kormányzat alatt is kínáltak állami megbízást, pontosabban olyan hivatali helyet, ahol azzal foglalkozhattam volna, amivel szeretek. Talán ezért volt, hogy a határokon belül és kívül is nyugodtan ült velem egy asztalhoz jobboldali vagy baloldali, hiszen nem kell félniük, hogy harmadik személyhez kerül, amit elmondanak nekem. Akkor sem, ha tudják a politikai véleményem a saját párjukról.

Akár előadásokat tartok, akár írok, azért „szerény" kéréseket minden oldalról kaptam, de nyugodtan mondhattam ezekre nemet, hiszen ezen kapcsolataimba mindig én adtam, én soha nem kaptam. Erre nagyon vigyáztam, érdemes is volt, hiszen a NEM válaszom soha nem okozott problémákat az emberi kapcsolatainkban.

A jobboldali űrt betöltő lassacskán önmagát második erővé növesztő párttal azonban meggyűlt a problémám. Még a MIÉP-es időkre, sőt azelőttre visszavezethető okokból ott is vannak ilyen ismerőseim. Emberileg nagyon szeretem őket, van miért. Olyan is van, akivel politikailag eléggé közel álló véleményeket fogalmazunk meg, csak az én észleléseimet nem befolyásolja politikai szűrő (ő mondta). Többségükkel eddig semmi gondom nem volt, mindegyikük tudta, hogy nem árulom el őket semmilyen módon és működött a „nem kérek, te se kérj" elv, legalábbis politikai értelemben (bár velük kapcsolatban ez így nem ugyanaz a súlycsoport, mint másokkal).

Aztán 2009 őszére nagyon csúnyán összevesztünk. Finoman úgy fogalmaztam meg, hogy megcsapta néhány barátomat a hatalom szele. Megérezték a múlt nyáron, hogy akár képviselők lehetnek, jóval hamarabb, mint azt remélték. Abban a tudatban élni, hogy ma még nem ismernek, de hónapokon belül engem hívnak meg a politikai műsorokba, hát, khm... nem jelentéktelen élmény. Ezt néha nehéz feldolgozni. Erre ha rárakódik az a tudat, hogy a rendcsináló hatalom egyik tényezője leszek (bár nem értem miből gondolják ezt), akkor az ember átalakul. Talán ez elkerülhetetlen.

Így a 2009 őszi vitánk eredményeként többet foglalkoztam a pártjukkal, egyes emberek múltjával és az észérvek helyett olyan lépések kerültek sorra, amelyeket nem kellett volna megtenni egymás felé.

Eddig minden parlamenti párthoz tartozó ismerősöm érezte a határt. A finom és egyből elutasításra kerülő kéréseken túl soha nem próbáltak beleszólni a dolgaimba. Akikről írok, viszont ezt sehogy nem érezték. Úgy gondolták, hogy a személyes ismeretség okán lehetnek elvárásaik. Ezen a ponton taglalhatnám, részletezném, de nem teszem. Ami olyan volt azt kitöröltem és folytatom vagy inkább újra kezdem. Úgy érzem ez egy gesztus a néhány érintett felé a személyes barátságunk zálogaként. Olyan gesztus, amit eddig más keretek között MÉG SOHA nem kényszerültem megtenni.

Mai politikai színvonaltalanságunk ellenére is azért az eddigiek valahol értették, hogy hol van a közélet és a személyes élet határvonala. Ha valakit hirtelen megcsap a hatalom lehetősége, akkor ez nem tud kialakulni. Megjegyzem, képviselőnek lenni nem kis dolog. Azonban önmagában nem akkora, hogy az embernek mindent megérjen feláldozni érte. A most kibukó emberek példája ezt jól mutatja.

Nagy hatalom egy háborút viselő hadseregben „nem közkatona" lenni. A történelem viszont jó sok példán át mutatja, hogy a nagy háború utáni diplomáciai egyeztetésekben sokkal nagyobb erő van, mint sok ezernyi hadosztályban. A diplomaták tárgyalóasztalához viszont akárki nem ülhet le.

Ezzel a részemről lezártam, minden értelemben.

Sok sikert egymásnak, magunknak!

A hét egy rögzített napján, így a tanév közben szoktunk tartani egy-egy előadást, amely valamilyen aktuálpolitikai kérdéshez kötődik. Azt szoktuk bemutatni ezeken az előadásokon, hogy az adott kérdésnek milyen történelmi és/vagy jogi háttere van. Eddig kialakulni látszott már, hogy kb. most miről fogok beszélni, de utolsó pillanatokban kénytelen voltam módosítani.

A terveim szerint azt vittem volna be az előadásra, hogy használ-e a demokráciának, hogy Mesterházy Attila miniszterelnöknek lesz jelölve?

Az született meg bennem, hogy elég riasztó dolog az, hogy az MSZP ilyen ember nevét viszi kampányra. Nem tudom ki az a Mesterházy pontosan, de a nyáron tartottam egy előadássorozatot a magyar miniszterelnökökről (itt is van pár rész a blogon) és Mesterházy semmilyen módon nem illik a sorba. Eddig volt egy minőségi határvonal, amit minden eddigi miniszterelnökkel átléptek a kormányzó pártok (Bajnait leszámítva). Az MDF két volt miniszterelnöke bármilyen kritikát is fogalmazzunk meg, ilyen volt. Bármelyikük simán lehetett volna Angliában vagy bárhol máshol is miniszterelnök, sőt, Nyugatabbra nagyon elismert és tisztelt politikusok lehettek volna (nemzetközi karrier és a politikai kultúra jelenléte miatt). Az MSZP eddigi miniszterelnökei közül Horn és Medgyessy, de korábban Németh Miklós is azért nem akárkik voltak. Ha adott esetben Medgyessy egy német kancellár vagy angol miniszterelnök, akkor nem engedik elvonulni a politikától, nem is akarták volna „megpuccsolni”. A nyilvánvaló hibák ellenére Orbán és Gyurcsány is minőségi kategória. Kétségtelen tény, hogy Gyurcsány Ferenc személye és 2006 nem éppen egy kellemes párosítás és Orbán Viktornak is voltak olyan beszédei, szófordulatai, amely nélkül kellemesebb lenne az élet, viszont a maguk kategóriájában mindketten egy jól meghúzható minőségi határt átléptek. Ha bármelyikük egy másik időszakban lett volna miniszterelnök, akkor más minőségű emlékeink lennének róluk és valahol kétségek nélkül tudnánk büszkék lenni rájuk. Persze ma ezzel az ország nincs így és én sem.

Ezekhez viszonyítva Bajnai Gordon kilóg a sorból. Nála még jobban kilóg Mesterházy. Mindketten politikailag súlytalanok és ez okozza a bajt. Egy olyan tisztség, mint a miniszterelnök Magyarországon, nem lehet súlytalan. A magyar államrendben nem történhet olyan, hogy a „tulajdonképpeni államfő” egy párt bábja legyen.

Ugyanis nem kifejezetten az országos politikában nincs súlyuk, hanem párjukon belül sem! Hasonlóak a bábokhoz, akiket drótkötelekkel úgy lehet rángatni, ahogy csak akarnak, aminek a veszélye az, hogy bármikor zsarolni lehet őket. Jól látható, hogy Gyurcsánnyal bezárólag egyik volt miniszterelnökünket sem tudta zsarolni eredményesen a pártja. Medgyessy úriember módjára félreállt amikor ezzel próbálkoztak. Horn pedig nagyon kemény vitapartner volt. Antall Józseffel sem volt egyszerű a küzdelem, de itt mindenkit ki lehetne emelni, mint annak mintáját, hogyan nem tudta sarokba szorítani a pártja. Mesterházynál ilyen szóba nem jöhet, ő egy éppolyan kényelmes figura lenne az MSZP-nek, mint a mostani miniszterelnök, annyi különbséggel, hogy Mesterházy normál választások útján nyerné el a miniszterelnöki széket.

Ennek a veszélye az, hogy a választók számára egy láthatatlan társaság döntene a színfalak mögött arról, hogy mi történjen az országgal. Minden párt saját felelőssége, hogy kit jelöl vagy nem jelöl, de azért kiüresíteni egy ilyen tisztséget, talán nagyobb veszély a demokráciára és az alkotmányos rendszerre, mint OV-t miniszterelnöknek választani.

Az a lehetőség, hogy Mesterházy felerősödik, igen kétséges egy olyan párttal a háta mögött, mint az MSZP. Hát, erről kívántam volna szólni, kicsit elidőzve azzal a lehetőséggel, hogy Kovács László lenne a köztársasági elnök, miképpen az egyik szoci vezérnek kipattant az agyából.

Aztán jött az olyan ötlet tegnap, hogy Kovács László legyen a miniszterelnök. Igaz, az MSZP-nek semmi esélye nincs megnyerni a választásokat, hiszen az MSZP a 6-8%-os harmadik erő az országban (vagy talán már 6% sincs mögöttük?), de ez már vicc. Kovács tapasztalt diplomata, mint tudjuk minden szakterületbe bele tudja magát vetni (EU-ban derült ki, amikor a biztosi posztra pályázott). Vele leginkább az a gond, hogy már saját pártja sem tiszteli. Ha egy szokatlan heves kampány feldúlja a mostanság sem békés politikai hangulatot és az MSZP nyerne, akkor Kovács nem lesz a rendteremtő miniszterelnök, aki elhozza a békét. Ő szintén abban a helyzetben lenne, hogy nem tudna a pártjában erős támogatást a háta mögött. Próbálna egyeztetni, próbálna békíteni, szerintem születne egy sor nagyon jó kompromisszum, a párton belüli frontok között béke lenne, de az ország rámenne. Már nem egyedül a gazdasági helyzet a kérdés, hanem ezen múlik a politikai közhangulat és most már az alkotmányos berendezkedés is rámenne. Nem mindegy, hogy Magyarország egy olyan alkotmányos rendszer lesz, ahol a cinikus jogértelmezés dívik majd (mert ebbe az irányba megyünk, talán pár éve már ott is tartunk) vagy tényleg egy fejlődő, a jó értelemben vett nyugati minőség fog meghonosodni nálunk is. Bár ehhez a szó nemes értelmében kellenének politikusok, államférfiak, hogy amikor egy-egy párt miniszterelnököt jelölne, akkor gondban legyen mindegyik, hogy a sok alkalmas jelölt közül vajon kit válasszanak.

Aztán az MSZP-ből felvetődött Szili Katalin neve. Nekem a 2005-ös államfői szavazás közben kiderült, hogy ő nem az integráló, de nem is az erős vezér megtestesítője. Kétlem, hogy egy olyan személyiséget, aki annyira elüt a markáns MSZP-arculattól, az MSZP jelölné miniszterelnöknek, de ha mégis és miniszterelnök lenne, a saját pártja kötné meg a kezeit, legalábbis úgy gondolom. Szili kb. az a kategória, mint Mesterházy. Nincs elég párton belüli ereje és tekintélye ahhoz, hogy a párton belüli ellenlábasokkal megvívja a küzdelmeket. Ha próbálkozna is valamivel, elgáncsolnák, mint Medgyessyt. Az MSZP-n belül egyetlen ember van, aki képes kezelni a párton belüli különböző erőket, aki szót tud érteni az ellenlábasokkal és ez Gyurcsány. Bármennyire is miniszterelnöki kategória, megértem, ha az MSZP nem merne vele kiállni egy kampányban, hiszen előre sejthető, hogy milyen egyszerű lenne ellenkampányt építeni a személyére.

Az ember aztán a hányingerét leküzdve ül vissza az asztalhoz, hogy akkor kissé nyugalmat találjon és egy olyan témát, aminek van aktualitása, de képes higgadtan, tárgyilagosan beszélni róla. Olyan politikusokról szeretek beszélni, akik példaképnek tekinthetők, akiknek a kiállása, felismerései, fejlődései tiszteletet vívnak ki maguknak. Akik képesek beismerni a hibájukat és van bátorságuk lépni, ha arra van szükség. Így az egész miniszterelnöki-kérdést (pontosabban a jelölés és a valós hatalom közötti kapcsolatot) elvetettem és maradtam Horthy Miklós mellett.

A magyar politikai élet újabb botránykövének neve: Sajóbábony.

 Van egy volt általános iskolai osztálytársam. Eredeti cigány. Heti 1-2 email van köztünk a mai napig is. Együtt nőttünk fel, azonos időben érettségiztünk, egy egyetemre jártunk. Sokszor együtt tébláboltunk a vizsgák előtt. Én a mai napig Budapesten élek, ő Princentonban.

Egy nagyon békés, művelt, kifogástalan életű, kifogástalan jellemű ember. A diplomája megszerzése után küldték ki egy konferenciára az USA-ba és meglepődve jött vissza. Azt mondta, hogy azt kedveli az USA-ban, hogy félelem nélkül élhet. Úgy élheti le az életét, hogy ő csak egy ember, nem kell félnie az utcán, nem kell kétszeresen teljesítenie, kétszeresen normálisan viselkednie. A vége az lett, hogy addig-addig vágyott a nyugodt életre, hogy elköltözött oda.

Nagyon bántotta itt két dolog. Az egyik ilyen dolog az volt, hogy félt a lakóhelye közelében kimenni az utcára. Egy józsefvárosi lakásban élt, olyan utcában, ahol mindig sietni vágyott az ember, hogy civilizált környékre jusson amint lehetséges. Ő mondta, hogyha Budapest egy másik részén él, semmi baja nem lenne a cigányokkal, de józsefvárosi emberként megtanulta gyűlölni őket. Zavarta a deviáns viselkedés, zsigerből ellenszenves volt neki mindenki, akinek sötétebb volt a bőre az átlagosnál. A dolog pikantériája, hogy ő is cigány. Sem a neve, sem a külseje nem rejtette el valódi származását. Választékos beszéde, normális személyisége éles ellentétben állt nevével és külsejével. Csavar egyet a helyzeten, hogy mivel tudta, hogy a lakókörnyezetében milyenek az emberek, ezért állandóan marcangolta magát azért, hogy cigánynak született.

Meghittebb légkörben beszélt arról is, hogy gyerekkorában sokszor reménykedett abban, hogy nem is cigány, csak örökbe lett fogadva cigány szülők által. Elmondta, hogy direkt azért viselkedik normálisabban, hogy megmutassa, hogy ő nem olyan, amit a külseje és a neve alapján elképzelné valaki.

Amikor az USA-ban járt, soha nem volt vele szemben ilyen jellegű elvárt viselkedés. Senki nem gratulált neki ahhoz, hogy ő milyen normális, hiszen a munkája alapján ezt természetesnek vették. Nem kellett úgy a buszon utaznia, hogy lesüti a szemét vagy feltűnően igyekszik normális, fegyelmezett embernek látszani. Nem, ott csak egy ember.

Amikor rákérdezek, milyen ott az élet, mindig ezt emeli ki, hogy ott nincs benne félelem, normálisan élhet. Él is, most is fegyelmezett, most is józan. Magyarországon eleve lelkiismeretfurdalása és bizonyítási kényszere van.

 A helyzet furcsasága pont abból adódik, hogy ő pozitív példa. Jó lenne azt mondani, hogy a viselkedése átlagos, de nem az. Jobb, a nemzettársainál és ha kifele tekintek a nagyvilágra, akkor ő egy civilizált ember. Ritkaság. Egyedi. Még a magyarok között is (hiszen nyelveket beszél, nem iszik, nem dohányzik, sokat tanult, alapos, gondos és rendkívül fegyelmezett).

 Az ő példája sajnos tényleg azt jelzi, hogy van olyan, hogy normális cigány. Az ember sajnos azt veszi észre, hogy eltér a viselkedése attól, amit az ember általában egy józsefvárosi cigány embertől megszokott vagy legalábbis attól, amire a tapasztalatai, élményei alapján számít. Más kérdés, hogy egyszer-egyszer Amerikában megkapta azt, hogy ahhoz képest, hogy magyar, milyen normális, mégis sokkal jobb neki is azt bizonyítani, hogy az ember magyar létére is lehet normális, mint ugyanezt a cigány verzióban előadni (ő mondta).

Mindannyian ismerünk ilyen embert, legfeljebb nem vesszük észre. Tudjuk, hogy nem túl gyakori az ilyen ember. Azért a városlakó, ha Budapesten él és közlekedik, vagy néha felszáll a metróra, villamosra, tudja, hogy mi folyik. Ha járkál az utcán és átmegy egy-egy aluljárón, egyszer-kétszer felszáll olyan járművekre, melyek nem éppen kulturális járatok (99-es busz, 24-es vagy 28-as villamos), akkor tudja miről van szó. A magyar társadalom alapjában véve (1988-90) eléggé toleráns társadalom volt. Adott esélyt, nem ítélkezett azonnal. Aztán hála a rendszerváltás utáni kormányok etnikai politikájának és a cigánypolitikusok felelősségteljes identitásnevelésének, kultúra lett az is, ami nem az. Stílus lett az, ami minden összetevőjében is igénytelenség. Szitokszavunk egyike lett a cigány. Lassan megtanulunk úgy beszélni a cigányokról, ahogyan 70 éve tették. Egy-egy hírről már lassan nehéz eldöntenem, hogy pontosan mikor született.

 Vannak ismerőseim vidéken. Falvakban élnek, gazdálkodnak, gondozzák a háztájit. Sokat panaszkodnak már egy pár éve. Eleinte még leplezetten surrantak be a kertbe és vitték el névtelen, arctalan tolvajok, ami éppen kellett nekik. Ma pedig ott tartanak, hogy annyira nem is leplezik magukat,  ismerőseim meg annak örülnek, ha legalább csendben tennék, mert félnek.

Zsigerből gyűlölik a Gárdát, a Jobbikot, mégis örültek, amikor gárdistát láttak a faluban. Magukban nagyon örültek, hogy MOST visszavágtak a tolvajoknak. Ők, az ismerőseim nem azt látják, hogy fekete egyenruhások masíroznak, hanem azt, hogy végre a cigány szármású tolvaj retteg! Igen, igen, nem egyedül a tolvaj ijed meg, hanem az a cigány ember, aki becsületesen él, aki nem érdemli meg. Akivel ismerőseimnek semmi baja, hiszen egy helyen dolgoznak, tőle is lopnak, hiszen van gondozott kert, van mit mozdítani a portán és nincs mögötte népes család, aki majd harcol érte. Ő kétszeresen szenved. A helyiektől nem tart, hiszen ismerik, tudják, hogy ő is normálisan él. De az idegentől, aki csak a bőrszínt nézi, attól igen. Az nem feltétlenül válogat és nem is képes különbséget tenni. Ez igazságtalan akkor is, ha nem ez a cigány ember a büntetett ember és tényleg félelem ébred benne. Egyik szeme örül, mert amikor ott a gárda, akkor a cigány tolvaj megkapja a magáét, de ugyanakkor fél, nehogy őt büntessék meg.

 Ezek tények. Tény, hogy a Princentonban élő barátom fél Magyarországon. Fél a cigányoktól! Az utcán kikerüli a cigány embereket, ha Budapesten jár. Amikor itt élt, akkor is került. Nem keveset. Szégyelli magát itt, mert cigány. Nem véletlenül teszi ezt, hiszen tudja, hogy egy normális ember, mennyit szenved azoktól a garázda és igénytelen deviánsoktól, akik olyanná tették Józsefvárost, amilyen.

Tény az is, hogy egyes falvakban vannak lopások. Tény, hogy van olyan, hogy fiatalok támadnak meg tisztességes, normális embereket és munka (tanulás) helyett ilyen rablásokkal, garázdaságokkal foglalják le magukat. E mellett tény az is, hogy ennek a viselkedésnek a kárvallottja a rendesen dolgozó, rendesen élő cigány is. Adott esetben (mert van ilyen, nem kevés) nála is járnak a tolvajok, neki is van félelme, ha a település egy szakaszán át kell mennie. Hallottam az egyiküktől, hogy örül a gárdistáknak, mert legalább megmutatják egy szűkebb rétegnek, hogy nagyon átléptek egy határt.

Ezek élő, súlyos problémák.

 Ami engem taszít az leginkább az, hogy erre politikát lehet építeni. Magyarországon a politikai élet minden szegmensére igaz, hogy a helyzetet megpróbálta kiaknázni.

A magát liberálisnak nevező párt az egyenjogúság eszmeiségét reklámozta a cigányokra hivatkozva. Akkor védte a cigányságot, amikor nem kellett volna! Hiba és egyben elég ártalmas politikai tett az, amikor a cigányság bűnözését emlegetik kiállni azzal, de „én megvédem a cigányokat”! Ezzel ugyanis maga a cigányság védelmében fellépő párt tesz olyan kijelentést, amely egyenlőségjelet tesz a cigánybűnözés és a cigányság között.

A magát szocialistának nevező kapitalista párt veszélyben látja a demokráciát. Minden politikai felhang nélkül állítom, hogy nem a tüneteket kellene támadni (tehát azt, hogy egyesek megelégelik a rossz közbiztonságot), hanem orvosolni kellene a problémát. Főként akkor, ha ő maga kormányoz…

A magát jobboldalinak gondoló párt rosszkor hallgat, rosszkor beszél és akkor is ügyetlenül. Igaz, el kellene ismerni, hogy nem kovácsolnak politikai tőkét a helyzetből, de a Fidesz viselkedésének nem a jellemes politikus a magyarázata, hanem az, hogy véleményem szerint nem akar választást veszíteni.

A magát nemzeti jobboldalinak nevezett politikai erőről… Már egyszer írtam arról, hogy a kuruc.info és a Jobbik viszonya milyen. Írtam arról is korábban, hogy a Jobbik is politikai párt és a hatalmat akarja megszerezni, de ugyanazokat a módszereket követi, amit a magyar politikai palettából kiolvastak a vezetői. Ismerős módszerek (félreértések elkerülése végett: 1990 utáni magyar politikai recepteket látok benne). Nem más, nem új, hanem ugyanaz az igénytelen politikai manipuláció, amit az MSZP, SZDSZ és FIDESZ is gyakorol és ugyanazok a hibák, melyek a MIÉP működését jellemezték.

 A mai helyzet nyertese egyértelműen a Jobbik. Ők pedig élnek is vele. Látom, ezért tudom, hogy a benne hívő emberek egy része tényleg csak annyit lát benne, hogy itt egy párt, amelyik rendet akar (a szó nemes értelmében) és tiltakozik amikor kell. Említette az egyik ilyen hívük, hogy a gárdista felvonulásaik ugyanaz, amit Írország északi részén tesznek. A műveltnek tartott Nyugat eszköze. Ők csak kiöltöznek, felvonulnak és hazamennek. Ezzel akarnak üzenni. Fenyegető? Igen, de pont ez a cél, a tiltakozás. A csendes, fegyelmezett vonulás fenyegetőbb, mint tenni vagy mondani valamit. Ennek üzenete van és igen, ez a cél. Ha ott élnénk, ha a mi kertjeinket fosztanánk ki, ha ott élnénk egyszerű emberként, megértenénk. Ezt adta meg nekik a Jobbik, hogy megértik őket, nincsenek elhagyva, magukra utalva, ahogyan eddig, már hosszú ideje (!) volt. Miért nem tesz ilyet az MSZP vagy a FIDESZ? Amit ide írtam (ezen bekezdésbe) az egy Jobbik pártoló véleménye, aki egy olyan településen él, ahol a Gárda rendet rakott.

Ezzel a helyzettel a politika nem tud mit kezdeni. Ha olyan politikusaink lennének, aki az iskolaidőt tanulással töltötték volna, akkor ismernék, hogy a magyar közélet és a magyar közigazgatásnak régi problémája a cigányság. Tudná mindegyik, hogy az 1945 utáni rendszer mit és milyen áron ért el, milyen módszerekkel (a történelem korábbi századainak tükrében kétségbe nem vonható a fejlődés és a hatékonyság!). Ki kellene mondani, hogy kár volt zülleszteni.

Kellett volna magyar filmgyártás, nem kellett volna szétverni az iskolarendszert, nem kellett volna eltüntetni a napközit. Ki kell mondani (pont a történelem tanít erre), hogy nem szabad automatikusan csak a jogokra, a szabadságra kihegyezni a köztudatot. Kell tudni, hogy vannak kötelességek és olyan feladatok, amelyeket meg kell lépni mindenkinek.

Sajnos nem volt olyan politikai elit, amely jó példával járt volna a nemzete előtt. Sajóbábony azt mutatja (vagy inkább: jelzi most is), hogy a helyzet nem változott. Olyan politikusaink vannak, akiknek érdekeik vannak, akik csak akkor lépnek, ha az érdekeik diktálják.

 Szajkózzák a saját frázisaikat, ha úgy áll a széna, dörzsölik a tenyerüket, de azt felejtik el, hogy ebben az országban emberek élnek. Olyanok, akik normális életre vágynak, dolgozni akarnak, szabadon akarnak élni, félelem nélkül. Jelen pillanatban azonban erről MINDEN párt elfeledkezik. Még a Jobbikban hívő kollégáim is azt mondták, hogy Sajóbábony a hétvégétől Jobbik-fellegvár lett. Megnyerték a helyi MSZP-t és a helyi szavazatokat.

Szomorúsággal tölt el, hogy ez a helyzet. Bár eddig sem bíztam abban, hogy párjtaink egyikében majd felüti fejét a józanság és emberbarát politikai erő lép a színre. Ma sem lettem optimistább.

Örkény István erős túlzásokkal tudta leírni, hogy mi a groteszk. Pedig, ha látta volna 2009. október 23.-át! Mintha Örkény elevenedett volna meg és űzött volna gúnyt ebből a napból!

 A magát szocialistának valló párt, amely magát az MSZMP jogutódjának tekinti, nos ennek a kétségtelenül baloldali pártnak a miniszterelnöke egy nagytőkés ember.

 Ez a nagyon is kétségtelenül baloldali párt megteremtette a demokráciát és ennek egyik ünnepén az emberek tömegével menekülnek el Budapestről, az utcák kihaltak, ugyanis a tömeg, a többség nem mer kimozdulni a lakásból. Fél. Fél a rendőröktől, a radikális tüntetőktől, meg mivel hétvége van, tart a részegektől és tart a fosztogatásra hajlamos rétegektől, tart a minden egyes nap garázdálkodóktól, akiket véletlenül sem mer minden esetben a nevükön hívni.

Ezen a nagyon is fontos napon, amikor amúgy az utca forradalmát ünneplik, a pesti emberektől kordon védi az utcát, azokat a helyeket, ahova joggal kívánnának ellátogatni. Védik az állami vezetőket is, állami ünnepségre az UTCA nem mehet, legalábbis kockázatmentesen, vegzálások nélkül nem.

Ezen a nagyon is fontos ünnepen a jobboldali radikális szervezet kijelenti, hogy a rendőrség addig nem lép fel ellenük, amíg egyszerre csak egy szabálysértést követnek el és így is lesz.

A magyarországi közélet egyik jelentős pártja, a magát így-úgy antikommunistának valló jobboldali párt, közben a város egyik sarkában ünnepli a magának megteremtett imádni való vezért.

 Mindeközben a magát kétségtelenül baloldalinak nevező, állítólag demokratikus értékek mellett elkötelezett párt kormányának miniszterelnöke, kitünteti a párt holdudvarát, köztük egy sereg olyan embert, akik annak idején az állampárt első vagy második vonalában szolgáltak.

 Kérem szépen, ez a groteszk

Amikor hazaértem Argentínából, akkor a reptéri taxis nem kevés pénzért nem volt hajlandó arra, hogy a ház elé vigyen és a kapunál rakjon ki. Holott az utca széles, aszfaltozott, mindkét vége főútra megy ki és nem annyira hosszú.

Aznap egy Argentínában élő magyart elkísértem a Belvárosba, megnézni szülei egykori lakhelyét. A villamoson idős nénik kiabáltak vagy fiatalok zenét hallgattak, máskor meg valaki a fülünk hallatára mobiltelefonált. A Deák térnél volt egy apró konfliktusunk a rendőrséggel, kissé arrébb lenácizott négy fiatal, majd egy másik sarkon lehazaárulóztak és lehomokosoztak a melegek ellen tüntető fiatalok. A nyolcadik kerületben egy kisboltban vettünk ásványvizet, amikor egy ideges vevő és az eladó a szemünk előtt összeverekedett. Az a nap mozgalmas nap volt.

A múlt héten az egyik iskolába hívtak vendégnek és a Harmadik Birodalomról tartottam kétszer 45 perces órát. Minden diák szimpatizál Hitlerrel. Az okokat firtató kérdéseimre az volt a válasz, hogy azért, mert „irtotta a zsidókat”. A meglepő az volt, hogy ezt egy olyan osztályban hallottam, ahol a diákoknak a harmad része sötétebb, vagy írom így: kreolabb a bőrszíne.

Amikor hazafele sétáltam a mai nap, többször azt kérdeztem magamtól, hogy mi lett ezzel az országgal? Közben pedig szebb és szebb épületek és közterek mellett mentem el. Azt mondtam magamban, hogy kár ezért az országért.

Lehetne ez az ország sok minden, de nem lesz. Mitől várnék csodát? Az ablakon nem valamelyik párt dobja ki a szemetet, nem XY politikus miatt hangoskodnak az emberek beszélgetés helyett, a kerékpáros vagy az autós sem azért szabálytalan, mert így vagy úgy hívják a miniszterelnököt és nem azért dohányoznak olyan sokan az utcán mások orra alá, mert nem a kedvenc pártjuk kormányoz. Az igazság az, hogy hiába lehetne ez az ország sok minden. Emberek tömegei döntenek az igénytelen megoldások mellett. Ez az igénytelenség hányja ki magából a politikusainkat is. Ez szüli azt, hogy képesek elfogadni egy bizonyos politikusi alkatot a megfelelő pártzászlóba csomagolva. Ez eredményezi, hogy kényelmetlen gondolkodni, kényelmetlen igényesebbnek lenni.

Kár ezért az országért.

Nekem van pár diplomám, beszélek három nyelvet. A gyerekeim is folyékonyan beszélnek németül is, angolul is. Eddig azt gondoltam, hogy ITT kell élnem és meghalnom. A napokban pedig azon töröm a fejem, hogy nem tudok itt maradni. Menekülnöm kell. Most. Nem érzem jól magam a szemétdombon.

Külön kérésre öncenzúrát gyakorlok, így az eredeti bejegyzést negyedszerre is átírtam. Ennyi maradt belőle:

Még éjfélkor megkaptam az üzenetet, de nem tudtam itt reagálni rá.

Tehát a félreértések elkerülése miatt megint pontokban és tömören.

Külön kérésre öncenzúrát gyakorlok, így az eredeti bejegyzést negyedszerre is átírtam. Ennyi maradt belőle:

Olyan államfője van Magyarországnak, aki ért valamit. Személy szerint nem értettem egyet azzal, ahogyan a kézfogás mellőzését kezelte és volt pár olyan lépése amit feleslegesnek ítéltem, de már a kezdetektől (2005) tudtam, hogy Sólyom László egy jeles államfő lehet.

A mostani augusztus 20.-a és 21.-e is mutatja, hogy Sólyom László ért valamit abból, hogyan kell államfőként politizálni. Biztos vagyok benne, hogy a szlovák-magyar határon való megállása példát mutat. Többről van szó itt, mint egy szobor vagy egy szlovák-magyar konfliktus, amelyben a magyar államfőnek megtiltják egy adott napon a belépést. Azzal, hogy megállt a határvonalon, a két nemzet közötti tarthatatlan történelmi helyzetet demonstrálta.

Szlovák és magyar identitás

Ahogyan a magyar, úgy a szlovák történelem hazai tolmácsolása sem teljesen reális. Ha összevetnénk a két nemzet történelemkönyveit, számos ponton éles ellentmondásokat találnánk. Az ellentmondások egyik sarokpontja az, hogy ki volt itt korábban? Mindkét nemzetnek van olyan magyarázata, mely szerint saját maga.

Amikor utoljára voltam Szlovákiában, akkor éppen azt magyarázta egy szlovák kollégám, hogy mennyire magyar a magyar és mennyire szlovák a szlovák ember. Az ő véleménye szerint genetikailag a mai nettó szlovák ember és a magyar ember nem egyenes ági rokona a 900-as évek magyarjának vagy szlovákjának. Láttam nála (is) az erről publikált eredményeket. Magával, az ilyesféle tolmácsolással nem tudok azonosulni, de tény, hogy genetikai szempontból a mai szlovák és mai magyar valóban távol van a IX. századi elődjétől. Az ebből származó következtetései már inkább magyarázatok és feltételezések sorozata, melynek létezik egy magyarok számára is kedvező tolmácsolása. Tehát ez nem vezet sehova.

A két nemzet, sőt a Kárpát-medence népeinek ezért van egy kedvezőbbnek tűnő szemlélete is, melyet Szent István királyig lehet visszavezetni.

Az a folyamat, amelyet a mai kor államalapításnak nevez, kétségtelen, hogy Szent István király idejében élte meg a legnagyobb lépéseket. István király szavait, mely az egynyelvű országról szól, sokszor olvastam elemzésekben, politikai beszédekben. Teljesen a saját véleményem erről az, hogy István önmaga is tudta, hogy a királysága egyszerre négy helyről is nyomás alá kerülhet. A két nagy, Bizánc és a Császárság érthető és ismert. Mellettük ott volt még a Pápaság és a határokon élő nomád, félnomád csoportok. Egy ilyen helyzetben a hatékony diplomácia segíthet és ennek része volt az idegenek letelepítése, másik pedig a Korona területeinek növelése. Abban az időben nem volt a mai értelemben vett nemzettudat, így érthető ez úgy, hogy István király szövetségeseket keresett a térségre áhítozó hatalmakkal és veszélyekkel szemben. Stabil államot és biztonságot kínált a más nyelvet beszélők számára is.

Maga az államalapítás (ha hosszabb folyamatként tekintjük), akkor nem csupán a magyar népnek szólt, hanem ez egy Birodalom kezdete volt. A későbbi királyok is így kezelték, nem véletlenül adományoztak országrészeket. A Birodalomnak, mint politikai intézménynek a lényege pont az, hogy több népre kiterjed. Azt, hogy a magyar állam nem homogén és nem pusztán a magyaroknak kínál biztonságot, fennmaradást, már az első királyunk is tudta. Ez azért fontos, mert a szlovákoknak az ősszlovák és ószlovák magyarázatai kényelmesen megférnek e szemlélet mellett. Akkor is, ha Szent Istvánra még ezek után sem képesek államalapító királyukként tekinteni. Nem is fognak talán soha, mert sokuk vallja, hogy nekik már volt államuk a magyarok előtt is. Sőt, az ő első államiságukat pont a magyarok rombolták össze a honfoglalás utolsó szakaszában.

Ez a történelemszemléleti ellentmondás igen erősen kötődik augusztus 20.-hoz, hiszen így egy olyan nem szláv államalapítót erőltetünk rájuk, akikben ők ellenséget látnak. A szlovákok ószláv/ősszláv identitása ilyen értelmezés szerint szintén ezredéven túli identitást takar. Jól érezhető, hogy a magyar államfő személyében a Magyar Köztársaság szlovák területen való jelenléte augusztus 20.-án mennyire sérti a szlovák identitást.

István királyban mégis meg lehetne állapodni úgy, mint aki a magyar honfoglalás utáni „állam nélküli” állapotra kínált egy korszerű megoldást a német befolyás ellen.

A XX. század hordalékai

Trianonig a Kárpát-medence egységes uralom alatt volt (a török jelenlétet leszámítva), mert ez a térség a mindenkori körülményeket tekintve csak így volt életképes. A magyar állami vezetés azonban amikor csak lehetett, elkövette azt a hibát, hogy alulértékelte a nemzetiségek kérdését. Ennek volt köszönhető, hogy a Szent István által alapított Birodalom nemzetiségei a magyarokkal fordultak szembe. Azok, akik nem akartak versenytárs birodalmat a térségben, erre építve kezdtek darabolásba. Trianon hordalékai nem nyújtottak megoldást. Legalábbis az itt élőknek nem. Európa más hatalmasságai megnyugodhattak, hiszen megszűnt egy gazdasági és politikai rivális a térségben. Az itt élők nemzetiségi probléma helyett újra nemzetiségi problémát kaptak. Ezen a ponton nem szabad elfeledkezni arról, hogy az emberek többségének egy darab élete van. Nem képesek 20-25 évet várni, mivel az életüknek a harmada vagy nagyobb része. Nyugalomra, biztonságra vágynak. Ezért a trinanoni döntés hozta helyzet senkinek nem volt kedvező, magánemberként a többségnek kényelmetlen lett.

Trianon másodlagos következménye lett az önálló szlovák állam a harmincas években, így Trianon a szlovák történelemszemléletben nem bír negatív jelentéssel.

A másik hordalék ami a két nép problémájára rakódik, az 1968. Az akkori csehszlovák vezető szlovák volt, éppen e miatt a prágai tavasz leverése szlovákellenes lépésként maradt meg a nemzeti történelemszemléletben.

A magyar történelemnek nem is akármilyen napján, augusztus 20.-hoz köthető a magyar katonai bevonulás ténye. A magyar bevonulás azon a napon óriási baklövés volt, amit 2009-ben is megszenvedünk. Ha a magyar államfő augusztus 20.-án szlovák területre lép, abban a pillanatban magával hozza a szláv államiság, a szlovák ősállamiság tagadását és a XX. század antiszlovák lépéseit, melyben a magyar államnak is szerepe volt.

Túl kell lépni?

A magyar politika is reagál a hasonló „atrocitásokra”. Jól emlékszem, hogy annak idején sokaknak nem volt szimpatikus, hogy Habsburg Ottó (az utolsó magyar király gyermeke, az utolsó magyar trónörökös) március 15.-én megjelent az országban és különböző kitüntetéseket kapott. A többség azonban belátta (különösen, aki ismeri őt), hogy felesleges ezen rágódni és nem lehet Ferenc József és Habsburg Ottó közé egyenlőségjelet helyezni. Ahogyan az ellen sem ágálunk, ha a német kancellár az országunkban tartózkodik augusztus 20.-án. Mondani pedig lehetne, hogy a súlyos történelmi múlt miatt ne lépjen be bizonyos napokon az országba. Ugyanezt üzenhetnénk a francia, a török és az orosz államfőnek, kormányfőnek is.

Egy olyan népnek, mint a szlovák, ezt nehéz megértenie. Egy olyan népről van ugyanis szó, amelyik harmada a magyarságénak, amelyiknek ötöde nem él a saját államában. Ennek a népnek a jelenlegi vezetői bizonytalanok. Jól tudják, hogy a magyar államfő nem csupán Szlovákiába érkezik, hanem a Szlovákiában élő magyarokhoz megy, egy magyar államiságra emlékező szobor felavatására.

A helyzet tehát az, hogy a szlovák politikának választania kell, hogy túl akar-e lépni a sérelmein? Ha nem, akkor marad a mostani áldatlan helyzet. Maga a szlovák politikus eléldegél ezzel, de az egyszerű szlovák embernek ez nem jó. Vagy esetleg valami más is van a háttérben?

A kényelmetlen valóság súlyos teherrel rakódik ma Szlovákiára, holnap meg Magyarországra. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy Szlovákia jogokat ad a 10%-os magyarságnak, megjelenik követeléseivel egy másik társaság, a 10%-os cigányság.

A nyári utazásomon több szlovákiai magyar szóba hozta, hogy a kérdést ilyen szemlélettel nézve súlyos következményekkel kell számolni. Ha Pozsony ki akarna tolni a magyarokkal, akkor azonnal törvényt hozna, hogy 9-10%-os nemzetiségi arány automatikusan kollektív jogokat eredményez. Pozsony utána jókat röhögne, hogy a magyar politikusai hogyan lobbiznának meg tiltakoznának ez ellen. Létrejönne ugyanis a világ első állama, ahol államnyelv a cigány nyelv, ahol a cigányság államalkotó nemzet és elindulna a cigányok betelepedése, melynek közvetlen megszenvedői pont a helyben élő magyarok lennének (ne legyen félreolvasva: ezt több szlovákiai magyar politikus és közember mondta).

Bár logikusan és haladóan hat a „túl kell lépni” szlogen, ez politikai programként viszont már súlyos következményekkel járhat. Talán Pozsonyból vagy Érsekújvárról jobban érthető, mint Budapestről.

Történelmi patthelyzet

Éppen ezért bír szimbolikus jelleggel az, hogy a Magyar Köztársaság elnöke megállt a határvonalon. Ha nincs a szlovák diplomácia fellépése, akkor is ez lett volna a helyes. Olyan történelmi patthelyzet van Szlovákiában, amire sem Budapesten, sem Brüsszelben nem tudnak gyógyírt. Persze ettől még van nyelvtörvény, ettől még vannak olyan lépések, amelyek nyíltan a magyarok ellen irányulnak. Mégis előre jósolható, hogy egy szlovák-magyar későbbi kormánykoalíció is olyan helyzet elé fog hamarosan kerülni, mely Sólyom László, szoboravatás és történelmi szemléletkülönbség nélkül is terhes.

Ilyenkor mindig egy megoldás marad: leülni és tárgyalni. Egymással. Minden más kudarc.

Az egyik szocialista képviselő ismerősöm felajánlotta kb. 3 hete egy telefonbeszélgetés során, hogy szívesen fizetnének azért, ha a Medgyessy-kormány elhibázott intézkedéseiről beszélnék egy-egy előadásomban. Mint elmondta, szívesen meghallgatnák páran, hogy a tudomány(?) mit állapít meg arról a nagyon csúnya időszakról. Mivel értem a politika terminológiáját, teljesen egyértelmű lett, hogy a mostani MSZP egyik menekülési lehetősége az, hogy a Medgyessy-kormányt tegye felelőssé azért a letagadhatatlanul nagy gazdasági bukásért, amit egyre nehezebb lesz a gazdasági válságra fogni. Mivel tudom, hogy nem elsők között vagyok a névsorukban, sőt, annyira nagyon sajátjuknak sem tudhatnak, így megnéztem keresőkkel, hogy növekedett-e azon írások, publikációk száma az elmúlt egy hónapban, amelyek eleget tesznek ennek az óhajnak? Nos, igen. Én nemet mondtam, mert nem szeretek politikai megrendelésre véleményt alakítani. Akkor sem, ha ilyen óvatosan érkezik a megrendelés. Azon az előadáson, amire ismerősöm gondolt, így nem beszéltem arról, hogy az általuk bűnbaknak beállítani kívánt kormány mennyire rosszul tette a dolgát.

A Medgyessy-kormány egyébként is sokat foglalkoztatott. Mai napig nem tudom eldönteni, hogy mennyire volt tudatos az elképzeléseik által kijelölt irány. El tudom képzelni, hogy amikor majd 300 év múlva valaki kutatja a magyar történelmet, meglepve fogja olvasni a Medgyessy-kormánnyal foglalkozó írásokat. Meg fog döbbenni azon, hogy amit a világban 2150 környékén, Magyarországon meg 2180 környékén akarnak megvalósítani, azt már ez a 2002-ben színre lépett kormány is elkezdte. Ha véletlen volt azért, ha szándékos volt, akkor meg azért elismerésre méltó, ami akkoriban elkezdődött Magyarországon – persze nem ment végbe és talán csak kevesek értették meg. Vagy a döntéshozók sem?

Fiatalkori évek

Medgyessy Péter 1942-ben született. Mint mára ismertté lett, nemesi származása volt, ami nem éppen gyakori az akkori rendszer pártemberei körében. 1966-ban szerezte meg közgazdász diplomáját a Közgazdaságtudományi Egyetemen.

Azt követően a pénzügyminisztérium alkalmazottja lett, ahol különböző beosztásokat töltött be. Igazi pénzügyesnek számított, amikor a politika porondjának a közelébe ért.

Ezen éveivel kapcsolatos a D-209-es jelzővel ellátott botrány. „Valahonnan” ugyanis előkerültek olyan dokumentumok, amelyek azt bizonyították, hogy 1977 és 1982 között az állambiztonság szigorúan titkos tisztje volt. Ő maga, amikor nyíltan beszélt erről, akkor a magyar érdekek védelmével magyarázta ezt a múltbeli tettét. Arra hivatkozott, hogy a magyar gazdasági érdekeket kellett védeni a Szovjetunióval szemben, így ezzel kapcsolatos feladatokat kellett végeznie. Mások mást sejtettek ebben az ügyben, de tény, hogy a magyar szolgálatoknak volt olyan része, amelyik Moszkvától védte Budapestet. Ez alapján elhihető és valószínűsíthető, hogy abban az időszakban valóban ez volt a feladata.

Állami vezető

Medgyessy Péter viszonylag fiatalon, 40 évesen került a pénzügyminiszter-helyettesi székbe. Karrierje egyik csúcsa volt, amikor 1986-ban pénzügyminiszter lett. Pénzügyminiszteri pályafutása 1987 végéig tart, amikor miniszterelnök-helyettes lett, mint gazdasági ügyekkel foglalkozó megbízott. 1987-ben az MSZMP KB tagja is lesz, így 1988-ba már úgy lép, hogy az állami vezetés legfontosabb emberei között tudhatja magát. Hatalmas szerepet vállalt a magyarországi adórendszer akkori modernizálásában, mondhatni felépítésében. A magyar bankrendszer kialakítása is köthető lenne a nevéhez.

Ebben az időszakban figyeltem rá fel. Egy televíziós műsor vendége volt és eléggé elütött minden akkori politikai szerepléstől. Egy könnyed műsor volt és nem is annyira néztük. Valami teljesen privát dologról beszélgettek a műsorvezetővel, de szép lassan az egész szoba a képernyőt kezdte nézni (névnapot ünnepeltünk, így majdnem két tucatnyian ültünk a szobában). Mivel addig nem tudott nálunk politikus ekkora figyelmet kivívni, többen megjegyeztük, hogy ez az ember jó, hogy azon a helyen van, ahol van. Ezt nem kevés olyan ember mondta ki akkor, aki később a politikai élet másik oldalán töltött be szerepet és talán sem előtte, sem később nem beszélt elismerően pártállami politikusokról.

Az akkor játszott szerepét nagyon felértékeli a Németh-kormány idején kifejtett tevékenysége. Abban az időben az Országgyűlés nem igazán ellenőrizte a kormányt és a Németh-kormány olyan gazdasági intézkedéseket hozott, amelyek lényegesen segítettek egy-egy kialakuló katasztrófa elkerülésében. Aki értett hozzá, nem egyedül a szakértelmet ismerte fel ebben, hanem azt is, hogy a Németh-kormány gazdasági vezetői, nagyon ügyesen taktikáztak. Ha előnyös helyzetet láttak, azt a lehető legjobban fordították a maguk előnyére.

Az új rendszerben

Az, hogy Medgyessy Péter nem olyan, mint más „elvtársa” az is mutatta, hogy 1989-ben nem lépett át az MSZP-be. A Németh-kormány lemondása után 1996-ig a Paribas Bank, később a Fejlesztési Bank vezetője lett.

Sokan el is felejtettük, hogy létezett anno egy tehetséges, valóban szakértő közgazdász, amikor a Horn-kormányban megüresedett Bokros Lajos széke. Nem ment egyszerűen, de végül Medgyessy lett Bokros Lajos utódja, mely hivatalt egészen 1998-ig látott el. Ez a megbízatás azért volt kulcskérdés, mert a Horn-kormánynak minimum kommunikációs stílust kellett váltania, főleg Bokros helyén. Bár a Horn-kormány döntéseit nagyon távol éreztem magamtól, a pénzügyi területen való kommunikációs változás észrevehető volt (megjegyzem: Bokrosnál jobban kommunikálni nem volt nehéz!). Itt le kell írni azonban azt is, hogy az SZDSZ már akkor sem kedvelte Medgyessy Pétert, hozzájuk Bokros közelebb állt.

Annak a korszaknak egyik eredménye a nyugdíjreform volt, melyben ismét Medgyessy Péternek jutott nem is annyira lényegtelen szerep. Az elképzelés szerint a demográfiai mélypontot (ezt már akkor tudták, pedig nem volt még biztos, hogy nem lesz újabb robbanás! – erről egyszer majd kellene beszélni) azzal lehetne túlélni, ha a nyugdíjbefizetések egy részét a pénzpiaci befektetők veszik kezelésbe. Az állami költségvetés csak jól járhat ezzel hosszú távon. Ha a pénzpiaci befektető rosszul gazdálkodik, akkor az állam fizet, ahogy tenné a reform nélkül is. Ha a befektető ügyes, akkor meg kevesebbet kell fizetni. Ha a nyugdíjkifizetések 20-40%-a átkerül a pénzpiacra, akkor az állam nyert. Kétségtelen, hogy volt és van gyengéje ennek a rendszernek is, de legalább lehetőséget adott egy kitörésre. Legkomolyabb hiba (sőt, történelmi bűn) a demográfiai robbanás kikerülése volt. A sok „Ratkó-unokát” kellett volna olyan helyzetbe hozni, hogy gyerekeket szüljenek, de a rendszerváltás utáni kormányok egyike sem lépett a mai napig. [Néha hivatkoznak statisztikai adatra, de felesleges. Az egyik ilyen politikusnak azt mondtam erre, hogy inkább kifizetek neki egy korrepetálást, hogy valóban értse, mit is jelentenek azok a fogalmak és számok amivel vagdalkozik].

A Horn-kormány veresége után a gazdasági életbe tért vissza (Inter-Európa Bank és Atlasz Biztosító).

A harmadik politikai karrier

Ritka, ha egy politikus háromszor jut el élete során a karrierje csúcsára. Ez a magyar történelemben keveseknek sikerült (emlékezetem szerint csak Wekerle Sándornak, aki háromszor lett miniszterelnök).

Az 1998-2002-es időszak az MSZP-nek nagyon mélyre sikerült. A párt egyik központi kérdése volt a miniszterelnök-jelölt személye. Az ideális miniszterelnöknek egyrészt fel kell vennie a kesztyűt Orbán Viktorral és a Fidesszel, valamint olyannak kellett lennie, aki képes az addig elért eredmények megtartására és előremutató fejlesztésére. Az akkori MSZP nem kívánta Kovács Lászlót jelölni, így Németh Miklóst szemelték ki a posztra. Amikor Németh Miklós nemet mondott, így került elő Medgyessy Péter neve (aki Németh gazdasági főminisztere, sőt, helyettese volt).

Medgyessy az 1998-as mintára, vállalta a választási vitát 2002-ben. Sajnos a vitát aláásta a sok bértapsoló statisztának megjelent ember (köztük Kovács László pártelnök is). A vitában már miniszterelnök-jelöltként elmondta, hogy nem tartja rossznak azt az utat amin az Orbán-kormány járt és minden területen tovább akar lépni, megtartva az elért eredményeket. A korábban felvezetett kampányban sokszor hivatkozott arra, hogy jóléti rendszerváltásra van szükség. Ezzel olyan képet festett le a kormányzati terveiről, mintha a gazdaság helyreállítása után, most a társadalom gazdasági helyzetének a konszolidációja van napirenden.

A kormányfő meglepő lépései

A 2002-es választásokat szinte éppen csak megnyerte az MSZP, de ez elég volt ahhoz, hogy az új miniszterelnököt Medgyessy Péternek nevezzék. A kormányfőnek választott egykori pénzügyes meglepő lépést tett: megtartotta választási ígéreteit. Tudható, hogy a magyar közéletben ez addig sem és azóta sem volt szokás, így sokan felhördültek, amikor látták, hogy most más a menetrend. Jelképes értékű volt az is, hogy nem kért 100 napos türelmi időt, hanem 100 napos programot hirdetett, melyben ígéreteinek jelentős részét azonnal megvalósította.

Erre az időszakra azonban sötét árnyékot vetett két esemény.

Az egyik már a választás pillanatában elkezdődött, ahol a Fidesz bedobta a köztudatba, hogy újra kell számolni a szavazatokat, még nem veszett el minden. Az akkori hisztériakeltés megmérgezte a közvéleményt. Ebben persze szerepe volt egyes SZDSZ-es aktivistáknak, de ha annak idején a Fidesz nem kezd sportszerűtlen hadakozásba, akkor nem indult volna el az őrület. Így Medgyessy Péter egyedülálló módon, úgy kezdett kormányozni, hogy nem számíthatott együttműködő ellenzékre, mely az ő habitusának megfelelt volna (sokaknak szemet szúrt az a stílus, amivel nem ellenségnek kezelte az ellenfeleit). Hiába nevezte kormányát a nemzeti középnek, legitimitását félig megkérdőjelezte a hatalmát vesztett elit egy része (mert voltak olyanok, akik ebbe a hadakozásba bele sem kezdtek).

A másik esemény a D-209 volt. Alig 3 hete volt miniszterelnök, amikor megjelenik egy hír, mely szerint a BM szigorúan titkos tisztje volt. Az SZDSZ először új miniszterelnököt akar, majd sikerül meggyőzni a frakciót és miniszterelnök maradhat.

A száznapos program közel 200 milliárd forintot visz el, de miniszterelnökként népszerűvé válik. A meghozott intézkedések kedvezőek a leszakadó rétegeknek és a szegényeknek, de kedvez sok más csoportnak is. Érdekesség, hogy László Csabát nevezi ki pénzügyminiszterré, így a kormány élén és a minisztérium élén is pénzügyesek állnak. László Csaba a Fidesz-kormány idején is minisztériumi vezető volt, így a látszat az, hogy a pénzügyek rendben vannak.

Kivonulás a belpolitikából

A száznapos programot előszeretettel támadták főleg az SZDSZ részéről. Bár sok érintettet ismerek, nem tudom kideríteni mi volt a cél. Maga a program nagyon sikeres lehetett volna ugyanis akkor, ha következménye a gazdaságból származó jövedelmek egyenletesebb eloszlása. Ha a gazdaság elindult volna ebbe az irányba, akkor valóban sikerül a jóléti rendszerváltás. Azonban az, akinek extraprofitja van, nem szívesen mond le a jövedelmének egy részéről, így talán nem véletlen, hogy a tőkés csoportokkal kapcsolatba hozott SZDSZ (illetve holdudvara) állandó jelleggel aggodalmakkal él. Ugyanakkor ezt a magatartást több politikusi csoport átveszi, így a jóléti rendszerváltás programja mai napig sem tisztázott módon elakad.

Ennek okaként a költségvetést szokták megjelölni. Valóban igaz, hogy az Orbán-kormány elkezdte kiépíteni a jobboldal gazdasági hátterét, amelynek anyagi jellegű terheiről elég keveset beszéltek. Másfelől állandó jelleggel volt egy gazdasági ellenlábasa a kormánynak, ez pedig a Nemzeti Bank volt, ahol az előző kormány kulcsembere foglalt helyet. Úgy látszódott, hogy a jóléti rendszerváltás azon akad el, hogy nem tudnak forrásokat előteremteni, ugyanis senki, semelyik terület nem hajlandó lemondani semmiről (itt, amikor az embereket kellett pénzhez juttatni, az SZDSZ nem állt ki annyira a reformok mellett, mint amikor elvonni kellett az emberektől a pénzt). Mégis úgy néz ki, hogy a program 2002-ben elindult, 2003-ban szépen haladt és 2004 kulcsfontosságú év lett volna, ha a bevezetett szigorításokat sikerül életben tartani.

A kormányfő működését nehezítette, hogy a radikális jobboldal elkezdte zavarni a beszédeit. Az addig szokatlan fellépésre nem mindig tudott megfelelően válaszolni miniszterelnökként és nem találta meg azt a hangot sem, amit egy politikai vezetőtől elvártak volna. Vele szemben azonban karakán politikai ellenzék állt, legalábbis ami a szónoklatokat illeti.

Ő a Magyar Köztársaság miniszterelnöke, amikor Magyarország az EU-ba lép. A buktatásához az vezet el, amikor a belépés utáni EU-választásokon az MSZP veszít.

Az MSZP vezető rétege úgy gondolja, hogy Medgyessy nem elég erős Orbán Viktorral szemben és az agresszivitásba hajló ellenlábasok ellen, mert nem tud erőt demonstrálni. A választási vereség után a miniszterelnök megkísérli átalakítani a kormányt és innen egy érdekes, titokzatos harc kezdődik el.

Az egyik nem bizonyított teória szerint a költségvetési problémák során felszínre jön, hogy sok pénz nyelődik el a rendszerben úgy, hogy lényegében nem jelenik meg sehol. Voltak szóbeszédek autópálya-építésekről, hihetetlen összegű megbízásokról vagy civil szervezeteknek juttatott nem teljesen szabályos pénzekről (ez utóbbi le is lepleződött, de csak később). A kormányátalakítás egyik kulcskérdése volt, hogy ki lehet-e zárni a pénzosztó embereket, akik így milliárdoktól fosztják meg az államot és a jóléti rendszerváltozást akarják megbuktatni. Érdekes, ebből a szempontból, hogy az események két kulcsembere Csillag István és Gyurcsány Ferenc, pont az a két személy, akiknek a minisztériuma érintve is volt a híresztelésekben. Ahogy jeleztem is, ez egy nem bizonyított teória. A Gyurcsány-féle minisztérium ügyében pedig még zajlik a bírósági per, ahol érdekes dolgok derülnek ki vagy derülhetnek még ki.

Ennek ellentmond az, hogy Gyurcsány Ferenc először nem is sejtette, hogy miniszterelnök lehetne. Amikor Medgyessy bejelenti Csillag és gyurcsány leváltását, megindulnak az alkudozások.

Gyurcsány úgy gondolja, hogy visszavonul és felépíti magát újra. Voltak kormányfői ambíciói, de a leváltásával vesztett helyzetet szimatol, így más irányú tervei vannak. Ezzel szemben az SZDSZ-ben megindul valami. Hirtelen fontos ember lesz Csillag István. A környezetemben lévő SZDSZ- politikusok elkezdik dicsőíteni, de tudni lehet, hogy inkább csak a miniszterelnök lecserélése miatt kérdéses a személye.

Amikor az SZDSZ és az MSZP vezetői összeülnek, akkor Medgyessy Péter elvonul, mert érzi, hogy neki már nincs szerepe az alkuban, illetve akkor azt hiszik.

Mi, átlagos emberek persze csak annyit láttunk, hogy Medgyessy el akarja távolítani Csillag Istvánt. A kormányátalakítás nehezen megy végbe, sok a háttérben történő egyeztetés. Az átalakítás után, de még a felette kimondott „távoznia kell” döntés előtt  Medgyessy nyilatkozik az országos baloldali napilapnak és ezzel zárja az interjút (szó szerint idézem, kihagyva pár szót az írott cikkből, kiemelések tőlem):

Az embereknek nincs az az érzésük, hogy rend van. A szocialista párt nem az emberekkel foglalkozik, hanem a saját elnökének megválasztásával. Az SZDSZ tele van korrupciós ügyekkel, miközben néhány politikusának olyan erősek a személyes ambíciói, hogy azok kielégítése érdekében semmilyen árat nem talál túl soknak. Engedjenek meg még egy mondatot: lehet, hogy a határozottságom áldozatává leszek. De számomra fontos politikustársaim, barátaim és sokan, akikre hallgatok meggyőztek róla, és magam is biztos vagyok már benne, hogy így, karakteresebben, erőteljesebben kell politizálnom.

A háttérben tehát ekkor már egyeztetett a két kormánypárt a miniszterelnök leváltásáról. Az MSZP először úgy gondolta, hogy Kiss Péter legyen a miniszterelnök, de Gyurcsány Ferenc azzal az ígérettel, hogy eredményesen vezeti a pártot Orbán Viktorral szemben, megszerezte a párt minden fórumának támogatását. Az MSZP és Gyurcsányék megbeszélték a miniszterelnök lecserélésének menetét, de Medgyessy ezt keresztülhúzta: lemondott. Így nem az MSZP váltotta le őt, hanem megelőzve az őt megbuktató környezetet, távozott. Ahogy a választási kampányban és a kormányzásban is sokat adott a tisztességre, úgy a lemondásában is méltó tudott maradni.

Lemondása után kinevezte az új miniszterelnök Magyarország utazó nagykövetének, mely tisztséget 2004 és 2008 között töltött be. Érdekes módon akkor került sor e megbízásának visszavonására, amikor megkritizálta a hivatalban lévő miniszterelnököt.

Az MSZP a 2006-os választáson befutó helyet ajánlott neki, de nem fogadta el és nem is akart képviselő lenni.

Értékelése

Miniszterelnökként nagyon korrekt politikus volt. Bár követett el hibákat, mivel teljesen új stílusban megnyilvánuló ellenzéke támadt, mégis sokkal jobban megtalálta azt a hangot, amire akkor szükség lett volna a közéletben.

Arra, hogy egyénisége nem méltatlan arra a szerepre, melyet két évig ellátott, az is jelzi, hogy számos rangos kitüntetést kapott, például a Francia Becsületrend lovagi fokozatát is megkapta (2000-ben; 2004-ben a Becsületrend főtisztje lett).

Kritika éri a gazdasági program miatt is, de nem szabad eltakarni, hogy a különböző mutatók kedvezőek voltak és a program sikere nem rajta múlt, mivel lemondásra kényszerült. Ahogy az írásomban jeleztem is, ma még nem látható tisztán, hogy pontosan hol is akadt el a program a valóságban. A költségvetési hiányt mindenesetre sikeresen lefaragta és szigorúan felügyelte, hogy az ne szaladjon el. Úgy tűnik, hogy az utána következő kormány „100 lépéses” politikája borítja meg a költségvetési egyensúlyt és idézi elő a mély válságot.

A szónoki képességeit sok kritika érte, mert sokszor hibázott. A szónoki képességeinek valójában én inkább abban látom a hiányosságát, hogy néha olyan ügyekben is megnyilvánult, amiben nem kellett volna (pl.: baloldali modernizáció).

Ha a rendszerváltás utáni miniszterelnököket nézem, akkor kétségtelen, hogy egyedüliként tartotta fontosnak a jóléti rendszerváltást és tett is érte. Ha a stílust nézem, akkor valóban nemzeti középnek számított.

Végezetül kijelenthető, hogy a kormányzása minden magát baloldalinak valló kormányhoz képest is sokkal baloldalibb volt. Hitelesebben testesítette meg a baloldali értékeket és filozófiát, mint bármely más elődje és utódja.

Senki nem szúrt bele kést, nem emelt rá fegyvert. A szervezete nem bírta tovább a feszültséget.

Olyan világba született, ahol volt értelme dolgozni. Ahol egyszerű, képzetlen tizenévesként elkezdett segédmunkásként dolgozni, majd munka mellett tanulni. Közben előre tudott jutni és nem szakadt bele. Szegény, mindig abban a hitben élt, hogy van valahol egy nagyobb igazság, hogy nagyon csúnya dolgok azért egy határon túl már nem történhetnek vele. Vele sem és senkivel. Jóhiszemű és jószívű volt.

Amíg gyerek voltam, akkor láttam, hogy nagyon mélyről is képes felállni. Sok erő volt benne. Tragikus dolgok történtek vele az utóbbi időben és ezért mindenki felelős, aki a környezetében volt. Én is.

Az egész egy számlával kezdődött, amit nehéz volt kifizetni. Hiába mondták a politikusok, hogy a rászorultaknak segítenek. Valahogy olyan a mai szociális rendszer, hogy mindig vannak rajta akkora lyukak, hogy olyanok is kiesnek belőle, akiknek nagyon nem kellene. Mondjuk elsősorban azért sem, mert sok évtizede becsületes adófizetők, de most ez annyira nem lényeges. Legalábbis ezekben a percekben, órákban nem az. Apró kölcsönre lett volna szüksége. Városi panel egyik nagy hátránya: van olyan szomszéd, aki felkínálja. Magas kamat, uzsorakamat, de azonnali és diszkrét.

Innen egy lépés volt felfedezni azt, hogy milyen egyszerű kölcsönhöz jutni és az uzsora sem olyan nagy kamat, ha az ember rövid időre kéri. Egyszerű rászokni.

Aztán jött egy határ. Furcsán néztük, hogy valahova elmegy a pénz. Ő nem mondta és ebből arra gondoltunk, hogy biztos valami titkos hobbi. Néha ingerülten feszegettem a dolgot, de nem került egyértelműen napvilágra. Jelek voltak, amit nem vettem észre. Más sem!

Egyik nap megrendítő hírrel keresett. Az a lakás, ahol gyerekkoromban felnőttem, ahonnan annyi kedves emlékem van, ami nekem az otthonom volt: elveszett. Heteket volt riogatva miatta a helyi Önkormányzat, de nagyon elzárkóztak attól, hogy segítsenek. Tudtak volna, lett volna rá lehetőség. Álságosan bújtak el mindenféle kifogás mögé. Egy lelkiismeretes, erős igazságérzettel rendelkező előadót leszámítva, nem segített neki senki. Pedig…

Csodáltam, hogy sikerült neki nagyon rövid időn belül ebből is felállni. Tudtam, hogy a lelke mélyén fáj neki, hogy bántja őt. Engem is bántott, őt is. Biztos vagyok benne.

Hatalmas erők működtek benne, mert összeszedte magát. Gyűlölöm, ha ezt mondaná rám valaki, mert többször voltam lent.

Mindent megtett azért, hogy jobb legyen neki, talán hitte, hogy újra nyugodtan élhet. Igyekezett.

Akkor már volt egy újabb keselyű. Mindenkinek van indoka, hogy mi okból viselkedik úgy, ahogyan teszi. Annak a keselyűnek is volt. Nekem is. Nincs mentség senkinek.

Csörgött a telefon. Ő hívott. A szokásosnál oldottabban beszélgetett velem. Igyekszem elraktározni a hangját. Mondta, hogy új munkahelye lett, mindjárt kezdeni fog. Úgy éreztem, hogy van benne erő és lelkesedés is, talán reménykedett. Sajnos nem raktároztam el eléggé, hogy mit mondott még.

Aztán egy másik nap hazamentem. Fáradt voltam, pihenni akartam. Kikapcsoltam a telefont, hogy senki ne zavarjon.

Reggel kapcsoltam be. Láttam, hogy éjfél után keresett. Sajnos és ez nagyon rossz, de így volt: nagyon nem értettem, hogy mi oka lehetett olyan későn telefonálni.

Jött még egy sms egy ismerőstől, majd indulnom kellett. Munka. Előtte azonban egy ismeretlen számról hívnak. Felveszem. Éjszaka mentőt kellett hívni hozzá, újra kellett éleszteni.

Hálát adok a mentőknek, hogy milyen jó, hogy itt egy szegény, jobb sorsra vágyó ember és minden ellenszolgáltatás nélkül megmentik az életét.

Közben felvillan a gondolatomban, hogy sok volt neki a teher, a feszültség. Vajon van-e benne még annyi erő, hogy ezt is túlélje? Amikor kedvesem közli, hogy vesz neki üdítőt meg ennivalót, hogy bevigyük neki, akkor megfogalmazom, hogy talán ne.

Útközben megfogadom, hogy minden másképpen lesz. Sokkal jobban odafigyelek rá, kímélni kell, sokkal jobban segíteni. Sokkal jobban kell érezze, hogy szereti őt valaki. Nem érdekből.

Még kórház felé fogad a rossz hír, hogy nem sikerült megmenteni.

Órák alatt áll össze az utolsó napok és utolsó percek menete. Mielőtt elvesztette az eszméletét, engem hívott. Én voltam az utolsó az életében, akivel beszélni akart és nekem épp ki volt kapcsolva a telefon. Mert pihentem. Szégyen!

Kiderült, hogy nem az az erős nő volt, akit gondoltam. Amikor érte őt a lakással kapcsolatos veszteség, nagyon megtört. Onnan kezdve nem érzett talajt a lába alatt.

A keselyű – így nevezem az élettársát, volt élettársát – nem tudta, hogy a lakás elveszett. Az ő lakásában éltek, ő is gyanakodott, hogy baj van, nem tudta mi is pontosan. Ahelyett viszont, hogy a bizalmát erősítette volna, hogy mondjon el mindent – mert titkolta a gondját, szégyellte – elkezdte nyomás alá helyezni. Amikor nem volt elég jövedelme, akkor szerződést írt és arra kérte, hogy írja alá. Abban az áll, hogy kamatra ad neki kölcsön pénzt! Az élettársának! A szerelmének! Ő hajszolta bele abba, hogy azt a munkát elvállalja, pedig ő már látta, hogy nem jól bírja a megterhelést. Ő persze elment dolgozni, akart is, de már mindegy volt mit, csak mehessen és ne kelljen szégyellnie magát.

Az utolsó hetekben úgy erőltette magára a különböző dolgokat, hogy a maradék erejét is megtörte. Állandóan megoldást keresett, de ez nem az erő, hanem a kétségbeesett menekülés jele volt. Amit nem ismertem fel. Más sem. A keselyű sem.

Ha nem így mennek a dolgai, élne most is és holnap is.

Ha élne, nem kapcsolnám ki a telefont, hogy pihenni akarok. Amikor gyerek voltam, ő sem menekült el előlem, ha fáradt volt. Hosszan sorolhatnám még. Sokan vagyunk vétkesek abban, ami történt.

Meghalt. Nehezen tudom megérteni, hogy nincs többé. Semmi nem segít ezen. Fáj.

Horn Gyulához számos, egymással is ellentmondásban lévő élmények kötnek. Mást is. Jól emlékszem az 1998-as, frissen miniszterelnökké vált Orbán Viktornak az egyik meglepő nyilatkozatára. Akkor, már egy ideje Orbán volt a kormányfő és Horn Gyula megkereste őt pár kérdéssel, melyről egy parlamenti irodában tárgyaltak. Kifele jövet egyből letámadta őket a sajtó és várta a nyilatkozataikat. Orbán Viktor többször is „miniszterelnök úr”-nak nevezte Hornt. Ez is mutatja, hogy milyen hatású politikus volt Horn Gyula.

Szegénytelepről 1956-ig

Horn Gyula 1932-ben a mai pest szélén fekvő egykori szegénytelepen született. Igazi munkáscsalád gyermeke volt. Korán dolgozni kényszerült, édesapját megölte a Gestapo. Ismert, hogy műszerésznek tanult, majd Rosztovban közgazdaságtant hallgatott (kitűnő eredménnyel végzett). Az erről szóló élményeit a saját tollából olvashatta az, akit érdekelt. Akit nem érdekel, azt itt sem untatok vele.

Úton a csúcs felé

Magyarországra visszatérve tartalékos tiszt és a Pénzügyminisztérium főelőadója lett. Életében 1956 jelentős dátum volt. Akkor házasodott és született meg a lánya, majd az októberi-novemberi időszakban megölték a bátyját. Az MDP-nek tagja volt és 56 novemberében az MSZMP-nek is a tagja lett. Az 1956-57-es időszakról olvastam az ő leírását, többször hallottam az elbeszélését is és beszélgettem másokkal is, akik közelről ismerték abból az időből. Maga az egykori miniszterelnök is leírta, hogy karhatalmista volt.

A magam szerény eszközeivel próbáltam megkeresni, hogy mi az igazság az 1956-os forradalomban, majd a leverésében játszott szerepéről. Persze nem jutottam minden kétséget kizáróan hiteles eredményhez, de valami azért napvilágra került. Sokszor jelen voltam a Corvin-közben tartott megemlékezéseken, mert szerettem faggatni az egykor ott harcolókat (is). Ott több beszédben elhangzott éveken át az a vád Horn Gyula ellen, hogy nemzetőr volt és elárulta a forradalmat. Bár magáról is állított ilyet, így mégis hitelesebb, hogy politikai ellenfelei is igazolták ezt az állítását. Az egyik bácsit, aki ordítva nevezte hazaárulónak Horn Gyulát, sikerült mikrofon elé ültetnünk és ő a saját élményeit mondta el. Abban annyit állított, hogy nemzetőrként együtt volt járőrszolgálatban az egykori miniszterelnökkel. Elmondásában vannak vitatható tények, nem is helyesen használt szakkifejezéseket, de életszerűnek tűnt. Engem az piszkált leginkább, hogyan emlékezett annyi évtizeden (33 év) át Horn Gyulára vagy a nevére, ha csak néhány óra hosszat töltött vele együtt. Erre nem kaptam különös választ: felismerte a tévéből, amikor külügyminiszter lett.

A rendelkezésre álló dokumentumok még nem tudnak igazságot tenni ebben a kérdésben. Ahogyan a megalakuló új karhatalmi szervezetben játszott szerepével kapcsolatban sem. A Hunyadi-zászlóalj fiatal tisztjeként kitüntetést is kapott. Ő maga azt mondta, hogy rendet akart az országban, ezért állt az új hatalom mellé (ezt hihetővé teszi bátyja halála és családja sorsáért érzett felelőssége). Sikerült többször is leülnöm egykori Hunyadisokkal beszélgetni, de az általuk adott nyilatkozatok nagyon ellentmondanak egymásnak is. Teljesen más elbeszéléseket hallgattam 1992 előtt és után. Mintha lenne egy kollektív emlékezet, ami egyszer megfordult 1992 után. Tény azonban, hogy az 1992 előtti időszakban készített interjúk és az 1992 utáni történt visszaemlékezésekben is vannak bőven ellentmondások.

Annyi biztos, hogy Horn Gyula belépett a karhatalom tagjai közé. Biztos, hogy ott részt vett az eseményekben, annak egyenesen a közepébe került, már ami az utcai eseményeket illeti. Leszerelésekor megkapta a hatalom kitüntetését, vagyis elégedettek voltak vele. Ő maga is többször elismerte, hogy a megtorlásokban, rendteremtés címén zajlott akciókban tevékenyen részt vett.

1959-ben átlépett a Külügyminisztériumba, ahol a szovjet osztályon kezdett dolgozni. 1961-ben Bulgáriába, majd 1963-ban Jugoszláviába küldik ki diplomatának. 1969-ig dolgozik kiküldetésben (Belgrádban), ahol nagyon fontos feladatokat lát el. A diplomáciai ranglétrán szépen lépked feljebb, és többeknek feltűnik alapossága és munkabírása. Az egyik szerb tábornok 1999-ben mondta nekem, hogy ő személyesen ismerte még a belgrádi idejéből Hornt és nagyra becsülte vagánysága miatt. Részleteket nem említett, de valószínűleg képes volt a bürokrácia megkerülésére is, ha magasabb érdekek ezt diktálták. Mindenki elégedett volt vele. 1969-ben került vissza Budapestre, ahol az MSZMP KB Külügyi Osztályán töltött be különböző hivatalokat. Azok, akik ott érdemi munkát végeztek, azok nagyon jó szakemberek voltak. Horn ebből a szempontból ideális hivatalnok volt. Ha kellett bírta a munkát, tudott rugalmas lenni, vagány is volt, egyben hihetetlenül kemény tárgyalóféllé tudott válni. Az ottani karrierjének a csúcsára 1983-ban ért fel, amikor ő lett az osztályvezető.

1985-ig dolgozott az MSZMP KB Külügyi Osztályán és olyan műveletek zajlottak az irányítása vagy éppen felügyelete alatt, amelyről nem nagyon tett később említést, pedig szakmailag büszke lehetne rá. Igaz, hogy abban az időben számos olyan intézkedés történt, ami inkább a Szovjetunió érdekeinek felelt meg, de az MSZMP KB külügyesei (is) sokszor hatalmas kockázatot vállaltak. A szovjet pártvezetés Brezsnyev és Gorbacsov között nem mindig volt barátságos a magyar külüggyel, olyan vezetés is volt, amely rendet akart volna tenni Magyarországon. Létezett olyan – nagyon rövid – időszak, amíg egy magyar vezető sem volt biztonságban, aztán az öreg vezér „ágynak esett” és elhunyt (személyes véleményem szerint Moszkvában sem bírták, ezért idézték elő a halálát, vagy inkább gyorsították).

A csúcsra jutva

1985-ben Horn Gyula külügyi államtitkár lett, majd 1989-ben Németh Miklós kormányában külügyminiszter. Külügyminiszterként mutatkozott meg politikai tehetsége. A németek a mai napig a nevéhez kötik a vasfüggöny elbontását (még utcát is neveztek el róla) és egy sereg kitüntetéssel is elhalmozták (mint ismert, a Magyar Köztársaság 1956/57-es szerepe miatt nem adományozta neki a legnagyobb kitüntetést).

Horn Gyula akkoriban (1989) már ismert és „befutott” név volt az európai diplomáciában. Kevés olyan magyar külügyminiszter van, akinek annyi diplomáciai művelet köthető a nevéhez, mint hozzá. Már 1989 előtt is kemény tárgyalófélként jellemezték, de ismert volt a nyugatbarát elkötelezettségéről, noha MSZMP KB tagként ezt kevesekről írták le Nyugaton.

Külügyminiszterként felsorolni sem lehet mennyire aktív volt. Van olyan nézet is, mely szerint az akkori aktív korszakban szerencse kérdése volt, bármelyik jó diplomatából jó miniszter lett volna, annyi tálcán kínált lehetőség adódott. Az tény, hogy ezekkel Horn Gyula ügyesen élt. Elég csak olyanokra gondolni, mint Románia helyzete, a német menekültek Magyarországon, az USA elnökének látogatása, az iraki helyzet és így tovább, mert lehetne még folytatni a sort.

Az, hogy Magyarország legyen a NATO-tagja, a magyar baloldal mai napig Horn Gyula 1990-es, külügyminiszteri kijelentéséhez köti. Igaz, csak utólag, mert 1990-ben sokan felszisszentek baloldalon és jobboldalon is a kijelentése miatt, így pár évig nem hozták elő ezt a tényt.

Mivel 1989 októberében átlépett az MSZP-be, az 1990-es választásokon az MSZP parlamenti képviselője lett. Az Országgyűlés külügyi bizottságának elnöke és együttműködő ellenzéke volt diplomáciai kérdésekben az akkori kormánynak. E mellett ő lett az MSZP elnöke is. Sokszor sokkal jobban számíthatott a kormány Hornék támogatására külügyi kérdésekben, mint a saját frakcióikra.

A Horn-kormány miniszterelnökeként

1994-ben az MSZP abszolút többséget szerzett a választásokon, így Horn Gyula elérte addig sem sikertelen karrierjének a csúcsát (bár szerintem a győzelem pillanata volt a csúcs, onnan csak lefele haladt tovább). Kezdettől fogva hatalmas tekintélye volt. A rendszerváltás utáni miniszterelnökök közül őt hívták először „Gyula”-nak, vagyis a keresztnevén. Tény, hogy volt tekintélye és a szavainak súlya volt (bár gyakran rögtönzött, amivel hatalmas problémákat okozott).

A magam részéről szerencsétlen időszaknak tartom a kormányzását, számos bosszantó intézkedést hoztak. Horn a győzelmét ugyanis annak köszönhette, hogy a választókban nosztalgia élt a Kádár-rendszer biztonsága után. Ehhez képest a kormányzása hatalmas pofon volt a választóinak. Az első kormányzati időszakban még normális miniszterekkel kormányzott, akik értették a feléjük irányzott óhajokat. Az 1995-ös váltás azonban megmutatta, hogy a miniszterelnöknek és koalíciós partnereinek más elképzelése van Magyarországról, mint a polgárainak. Ez az időszak először Bokros Lajos nevével jellemezhető. Abban az időszakban hatalmas szakadék tátongott a kormánypárti kijelentések és a megvalósult helyzet között. Ennél nagyobb szakadék csak a választói óhajok és a valóság között volt. A kormány felelőssége óriási, mert a kormánykoalíciónak kétharmados többsége volt, ami korlátlan lehetőségeket adott a kezükbe és nem úgy éltek vele, ahogy várták tőlük.

A Horn-kormány alatt volt a Tocsik-botrány, amikor a privatizációs visszaélések és azoknak a pártkötődései napvilágra kerültek. Akkoriban volt az alvilági háború, melyben zömmel alvilági figurák estek el, de szinte mindenkiről kiderült, hogy van kötődése a kormánypártok irányában. Az ügy hátterében annyi politikai szál húzódott (húzódik), hogy tényfeltáró riporterek is belebuktak a kutatásba (így én sem merülök el ebben). Előszeretettel hivatkoznak arra, hogy a gazdaságot helyrehozták, nem szabad azonban elfeledni azt, hogy annak nyertesei nem a közemberek lettek. Hatalmas pénzösszegek landoltak a bankoknál és különböző formákban a multicégeknél is. A különböző visszaélésekről könyveket lehetne írni.

A kormányzásának csődje volt a mélyszegénység drasztikus megjelenése és a szociális ellátórendszerből való tömeges kiszorulás is, ami politikailag óriási bűn egy olyan párttól, amelyik a szociális biztonság miatti választói óhajnak köszönhetően nyert választást. Sajnos ők voltak az elsők, akik a Ratkó-unokáktól elfordultak. Bevezették a lakástakarékpénztári rendszert és számos lehetőséget elmulasztottak, amivel előidézhették volna, hogy megtörténjen a demográfiai robbanás (ugyanilyen látszatintézkedéseket hoztak a további kormányok is, majd ma már ott tartunk, hogy a Ratkó-unokákra alapozott demográfiai növekedés lehetősége elveszett – tehát ebben nem egyedül a Horn-kormányt terheli történelmi felelősség, hanem Orbán Viktorékat, Medgyessy Péteréket és Gyurcsányékat is).

Szintén tény, hogy a kormánya idején volt 30%-os infláció, csúcsokat döntögetett a politikusi gőgösség és a népvagyont viszonylag jóval értéken alul adták el (legendásan alacsony árakon!.

Napokat gondolkodtam azon, hogy vajon mit írhatnék a Horn-kormány javára, de nem sikerült a választási nyereség utáni kormányzásból egy olyan tételt sem kiemelni, amely összefüggéseiben siker lett volna. Pedig politikusként tisztelem Horn Gyulát, nagyon szerettem volna a kormánya működésében valami pozitív jelenséget találni.

A Horn-kormány diplomáciája

Egy olyan profi külügyestől, mint Horn Gyula, az ember azt várná, hogy kormányfőként sziporkázzon a diplomáciája. Hát…

Külügyi téren félig (személyes) siker, hogy 1996-ban (2003-ig) a Szocialista Internacionálé kelet-európai alelnöke lett. Kormánya alatt történt a leghatékonyabb közeledés a NATO-tagság felé.

Szintén az őáltala vezetett kormány „diplomáciai sikere” az alapszerződések egy része. Akkoriban sokan támadták a kormányt, hogy megszülettek ezek a szerződések (sőt, valójában minden alapszerződésben tevékeny szerepe volt Horn Gyulának, az MDF-kormány alatt is!).

Akkoriban már volt személyes kapcsolat köztünk és megértettem, hogy ez a Horn-féle diplomáciának egy eleme volt. Az ő diplomáciai világképébe (és Kovács Lászlóéba is) tökéletesen illettek a németek vagy maga Gorbacsov is, de az a helyzet, hogy a szomszédos országok ebben nem voltak olyan nemes úriemberek, mint Horn, a németek vagy maga Gorbacsov. Ő ezt nem ismerte fel, bízott a másik oldalon lévő józan elmékben, de valahogy nem értette meg, hogy például mit jelent Erdélyben magyarként élni. A magam részéről elleneztem az alapszerződést, kifejezetten baklövésnek ítéltem, de sem én, sem mások nem tudtunk olyan érveket felhozni, amellyel hatni tudtunk volna rá (más célból többször ültünk többek társaságában egy asztalnál, de nem tudtuk megingatni sem).

Itt megjegyzem, hogy ismerem a magyar-román alapszerződés teljes szövegét. Felfogható ez úgy is, hogy a magyar kormány annak aláírásával önkorlátozást vállalt azért cserébe, hogy a Romániában élő magyarok magyarként élhessenek, szabadon. Ahogy akkor is megjósoltam: a magyar fél betartja majd a szerződést, Románia pedig nem. A magyar kormány egyszerűen semmit nem tud tenni az alapszerződésben rögzítettek védelmében. A Horn-kormány számára a Romániával és a Szlovákiával kötött alapszerződés egyértelmű diplomácia veszteség volt. A román részről aláírók hamarosan megbuktak, Szlovákia pedig csak kitörési pontnak használta fel a magyar kormányt, a szerződésnek a szomszédos kormányok mindig csak azt a részét vették figyelembe, amelyik nekik kedvező.

[Zárójelben jegyzem meg, hogy hiba volt a területi revízióról való ilyen formában történő lemondás. Nem azért, mert a területi revízió 1990-től napjainkig általában életképes realitás lett volna, de a magyar érdekeknek megfelelően kellett volna azt korszerűsített formában képviselni. Elsősorban a magyar nyelvhasználat, a történelmi és egyéb emlékek védelmére gondolok. Ki kellett volna mondani, hogy a helyben élők dönthessenek arról, hogyan és mely államszervezetben kívánnak élni – önrendelkezési jog… Ezt azonban egy magyar kormány sem merte eddig kijelenteni.]

Diplomáciai és politikai csatavesztés volt Bős-Nagymaros is. Hornék hajlottak volna erőmű építésére, de ezt 1998-ban mondták ki, a választások előtt. Erre a FIDESZ lecsapott és szerepe volt a választások elvesztésében.

[Megint zárójelben jegyzem meg, hogy a Dunával valamit kellett volna és kell kezdeni. Ami most van, sem ökológiai, sem hajózási szempontok miatt nem kedvező. A kérdéssel a leginkább mai napig az a baj, hogy a vízlépcső és vízgazdálkodás ügye Magyarországon politikai kérdés és nem szakmai. Súlyos teher ez, pláne az a nagyobb gond, hogy a közvélemény etalonnak tekinti olyan zöldek, sőt, olyan zöldnek tartott nemzetközi szervezetek álláspontját, akik nem korszerű zöld álláspontot képviselnek. A háttérben olyan összefonódások vannak, amelyekkel érdekes módon soha nem foglalkozik sem a sajtó, sem a politika. A Horn-kormánynak lett volna lehetősége ebben áttörést elérni, de nem álltak elő karakteresen a vízlépcső vagy valamilyen más megoldás mellett szóló érvekkel. Gondolom a választások miatt sem tették ezt, meg nem akartak pont akkor +1 konfliktust kezdeményezni, volt elég baj akkoriban.]

A diplomácia területén azt nem szabad elhallgatni, hogy a Horn Gyula vezette kormány idején lett Habsburg György a magyar kormány rendkívüli nagykövete. Az utolsó magyar király (nem legidősebb) unokájának kinevezése szerintem Habsburg Ottónak szólt, de a mai napig nem tudtam erről meg mindazt, ami engem érdekelt. A kinevezést magát pozitív lépésnek tekintettem és örömmel fogadtam (de nem a fiatal főherceg miatt, hanem édesapja miatt).

A választások elvesztése

A kormány egyik nagy melléfogása volt két budapesti ügy: a Nemzeti Színház és a 4-es metró építése. Kétségtelen, hogy e két ügyben a Horn-kormány Budapest mellé állt, de a szerződések, intézkedések a kormányzás végére estek, így nem ők vállalták a döntés terheit, hanem az utánuk következőre hagyták. Lett is ebből botrány (ha alaposak lettek volna, akkor megoldható lett volna botrány nélkül is).

Horn több helyen is nyilatkozta, hogy gondolkodott, sokszor gondolkodott a lemondáson. A maradás mellett szólt az, hogy az ország minősítésének valóban az használt, ha nincs kormányváltás. A Horn-féle adminisztráció érdeme, hogy a hatalomból kikerülve is ezt képviselték Orbán Viktorékkal szemben. Amikor az MSZP-n belül mozgalom szerveződött az előrehozott választások miatt, az MSZP prominensei az útját állták és kijelentették, hogy az országnak nem csak ártanának a 2002 előtt tartott választások.

Az 1998-as választások érdekessége, hogy Horn Gyula vállalta a miniszterelnök-jelölti vitát Orbán Viktorral. A televíziós vita (eltérően 2006-tól) még valóban beszélgetés volt, két úr vitájának látszott és mentes volt attól a műfelhajtástól, amit 2002-ben láthattunk. Vagyis az 1998-as jelöltek vitája volt a valódi és egyetlen normális, a komoly tisztséghez méltó vita a mai napig. Kommunikációs szempontból Horn és Orbán is kitűnően teljesített. Külső moderátor nélkül is tartották az íratlan szabályokat, tudták, hogy mit kell tenniük és azt meg is tették.

1998 után

A választási vereség után Horn Gyula lemondott az MSZP elnöki tisztéről, bár a parlamenti munkában 2000-ig frakcióvezető-helyettesként részt vett. 2002-ben lett a kormány EU-különmegbízottja. 2004-ben az EP-választáson a 2. helyet adta neki pártja, ő nem tartott igényt az egyébként elnyert képviselői helyre, Budapesten maradt.

Szerintem ő már ekkor jóval a politikai karrierje csúcsán volt, mégis amikor 2005-ben amikor államfőt keresett az MSZP, akkor Horn Gyula neve is szóba került. Szerintem az államfői tisztség komolyabb annál, hogy „kifutott” (bocsánat, nem bántó jelleggel gondolom) politikusokat leparkoljunk öt évre vagy tíz évre az államfői székbe. Köztársasági elnöknek lenni annál komolyabb feladat és szerintem hálásak lehetünk, hogy az eddigi négy államfő pontosan megértette, hogy mit is jelent ez. Horn Gyula először azt mondta, hogy vállalná a jelöltséget, de kevés párton belüli támogatója miatt visszalépett még attól is, hogy jelöltként beszéljenek róla.

Horn Gyula inkább már 2004-ben is „nagy öreg”-nek számított. Nekem szimpatikus volt, hogy Boross Péterrel együtt szerepeltek és nyilatkoztak a televízióban. Azért is, mert mindketten ahhoz a politikusi réteghez tartoztak (tartoznak), akik értik, hogyan kell politizálni. Az ember nem tud egyetérteni minden véleményükkel, intézkedésükkel, de tiszteletet ébreszt az, ahogyan méltóságteljesen képesek kezelni az eléjük kerülő problémákat. Az a réteg, amely utánuk került a politikába (kevés kivételtől eltekintve), már nem ez a klasszikus politikus volt, hanem általunk a sokszor tamponpolitikusnak hívott ember (a tampontévé elnevezés után – utalva a kereskedelmi televíziózás meglehetősen üres, felszínes stílusára). Az is lehet, hogy sem Boross, sem Horn nem lett volna kiemelkedő egy magas színvonalú politikusi gárdában (bár ez nem az én véleményem), de a rendszerváltás utáni időszakban ez volt a felhozatal, ezt termelte ki magából a társadalom.

Visszavonulás a politikától

Miniszterelnökként közel olyan tekintéllyel bírt, mint anno Kádár, de roppant erős párton belüli ellenzéke volt. Tisztelete és tekintélye nem csak párton belül volt, de idővel ő maga is érezte, hogy inkább el kell vonulnia a politikától.

2005 után már lehetett látni az akkor még csak kialakuló betegségének a jeleit (megjegyzem, még leépülésében is túltett egyes párttársain!). A hírekbe utoljára 2007-ben került be, amikor az akkori miniszterelnök javasolta állami kitüntetésre, de az államfő megtagadta tőle azt, a karhatalmista múltja miatt (szerintem helyesen nyilatkozta azt, hogy Horn Gyula nem kaphatja ugyanazt az elismerést, mint Király Béla). Az akkori kormányfő szó szerint az utolsó pillanatig küzdött az államfővel, hogy a későbbi érdemei miatt kaphassa meg a kitüntetést, de értelemszerűen erre nem került sor.

Horn Gyulát bántotta a kitüntetés megtagadása. Még abban az évben, pár hónap múlva kórházba is került. Azóta állapota egyre súlyosabb és lényegében kivonult a politikából. Kórházban él és gyakran van „nagyon rossz” állapotban. A hírek szerint dolgozik a visszaemlékezésein. A magam részéről várom, mert érdekes lesz összehasonlítani azokkal az írásaival, amit még aktív politikusként készített. Egyedülálló kutatási lehetőség nyílna meg minden történész előtt, ha a most készülő visszaemlékezései publikussá lesznek.

Horn Gyula politikusi pályafutása összetett ahhoz, hogy röviden lehessen értékelni. Az egyik rokonom jut eszembe róla, aki vele egykorú és hasonló életutat járt be mint ő. Nyomorúságos gyermekkor, a háború után megnyíló lehetőségek, forradalomban való részvétel, majd konszolidálódás, állami karrier, majd a rendszer lebontása és az új állam támogatása. Mindez tele sok küzdelemmel és nem kevés meghasonlással. A rokonom életét közelről ismerve már önmagában azért tisztelet jár, ha ezt valaki ép elmével túléli. Neki sikerült.

A nagy vissza nem térő és az első és azóta is egyetlen valóban szakértői kormány miniszterelnöke

Egy nagyon tehetséges tanulóm kérdezte meg 2007 elején, hogy melyik modernkori magyar politikus az, amelyiknek nem merném megírni a politikai életrajzát, holott visszavonult a közéletből, de még él. Néhány másodperc után rávágtam két nevet, az egyik név Németh Miklós volt, aki 1988-1990 között volt miniszterelnök, és akit méltán lehetne a rendszerváltás miniszterelnökének is nevezni.

Élete korai szakasza

Monokon, 1948-ban született, itt született Kossuth Lajos és számos más történelmi magyar családnak van kötődése a településhez. Igaz, az sem mindegy, hogy mikor és melyik családba születik az ember. Németh Miklós paraszti családba született, ami abban a korszakban éppen szerencsésebbnek gondolható, de ő akkoriban született, amikor mindenhova rossz volt megszületni. A családja már a második világháború alatt és utána is számos viszontagságot élt meg az éppen aktuális politikai hatalomnak köszönhetően.

1971-ben szerzett közgazdász diplomát a Marx Károly Közgazdaságtudományi Egyetemen és az egyetem kutatójaként kezdett dolgozni. Tudását minősíti az a tény is, hogy 1974-ben kikerült az USA-ba a Harvard Egyetemre. Magyarországra visszatérve belépett az MSZMP-be, majd a Tervhivatalban osztályvezető-helyettes lett. Amikor 33 éves lett, akkor nyílt alkalma arra, hogy az MSZMP központjában dolgozzon és gazdaságpolitikai ügyekkel foglalkozzon. Ez – tekintettel a sokak által nem ismert különleges helyzetre – valódi szakértelmet igényelt. Magyarország a nyolcvanas években óvatosan próbált nyitni a Nyugat felé és olyan, eleinte csak apró, reformokat indított el, amelyekkel 15-20 évvel később Kína dinamikus fejlődésnek indult.

Országos politikában

Németh Miklós neve sokak számára nem volt ismert. 1986-ban lett a pártközpont gazdaságpolitikai osztályának a vezetője és „csak” 1987-ben lett az MSZMP KB gazdaságpolitikai titkára. Mint ismert, az akkori pártvezetés hivatalos álláspontja szerint „Magyarországon nincs válság”, de nagyon jól tudták, hogy van. A pártvezetés látta, hogy a gazdasági célkitűzések teljesítése lehetetlenné vált és kialakult egy olyan réteg, amely a gazdaságpolitikai reformokat kívánta kiterjeszteni. Ennek a csoportnak volt az egyik központi alakja Németh Miklós, aki akkoriban egy fiatal és nagyon tehetséges közgazdásznak számított. Mivel Grósz Károly állandóan generációs kérdésekkel támadta Kádár Jánost, ezért maga a helyzet kínálta, hogy Németh Miklós – részint a saját akarata ellenére is – a figyelem középpontjába kerüljön.

Az 1988-as májusi pártértekezleten lett a Politikai Bizottság tagja. Németh Miklós állandóan olyan média-megjelenést kapott, hogy ő a fiatal generáció. A népszerűségét 1988 nyarának végén elvesztő Grósz Károlynak így lett a lehetséges utódja.

A Németh-kormány első időszaka (1988 novembertől 1989 tavasza)

1988. novemberében Grósz Károly helyett Németh Miklós lesz a magyar minisztertanács elnöke. Bár a hatalom formailag Németh kezébe kerül, a régi gárda sok helyen beleszól a történésekbe. Ennek igazi oka az volt, hogy a politikai vezetés nem gondolta azt, hogy Németh Miklós önálló politikai tényezővé fog válni, hiszen 40 éves, így nagyon fiatal volt és az ilyen fiatal miniszterelnöktől befolyásolhatóságot vártak volna el.

Maga Grósz Károly is úgy nyilatkozott később, hogy nem gondolta ennyire erős politikusnak az utódját. Irányítani akarta, mint pártfőtitkár, de Németh Miklós nem így gondolkodott. Hiába csak egy végrehajtót láttak benne, ő nagyon hamar kinőtte ezt a szerepet. Eleinte meglepve vette észre, hogyan mennek az országban a dolgok és mennyire erős a régi gárda. [Ennek egyik jele volt, hogy a miniszterelnöki székbe jutva tudta csak meg, hogy Magyarország területén nukleáris fegyverek vannak és arról sem tudott később miniszterelnökként, hogy a fegyvereket elszállították az országból.]

A pártfőtitkárral és elődjével való szembenállás miatt a kormánya jogállamiságra emlékeztető keretek szerint kezdett működni, kialakult a nyugati demokráciákra jellemző kormány és országgyűlés szerepkör (ez egy volt miniszterének a véleménye, saját véleményem szerint a kormánya a valóságban országgyűlési kontroll nélkül működött). A kormánya fél évig csak tette a dolgát, szorgalmasan alakította az akkoriban létező magyar szocializmust egy működőképes szocialista piacgazdasággá. Az első fél évben addig várt törvények sora született meg, köztük a pártok működését lehetővé tevő egyesülési törvény és Pozsgay akkoriban mondta ki, hogy 1956 népfelkelés volt.

A Németh-kormány második időszaka (1989 tavaszától 1990 januárjáig)

1989 tavaszán Németh Miklós találkozott Gorbacsovval, ahol új utat kezdett járni a magyarországi kormány. Az addigi magyar politikával ellentétben miniszterelnökként már új hangot ütött meg a szovjet állammal való viszonyban. Németh már akkor kijelentette Gorbacsovnak, hogy az MSZMP el fogja veszíteni a választást. Ezért olyan lépésekről egyeztettek, melyeknek lényege az akkori rendszer lebontása volt (a szovjet csapatkivonás és a műszaki határzár felszámolása ismert a szóba került témák listájából).

Az elődjétől való leglátványosabb elkülönülés időpontja 1989. április 22.-e volt. Grósz Károly bejelentette, hogy a miniszterelnökkel egyeztetve tervbe vették a gazdasági szükségállapot kihirdetését. Németh Miklós azonnal telefonált a Híradóba, hogy Grósz Károly nem mond igazat. Ekkoriban fedezte fel azt is, hogy a miniszterelnöki dolgozószobában poloskák vannak, amelyeken keresztül Grósz Károly mindenről értesül.

Ekkor született meg az új rendszer: Németh innen kezdve önmaga döntött a miniszterek személyéről és elvetette a pártszervek beleszólási lehetőségeit a kormány működésébe. Ez a lépés – akkoriban, 1989 áprilisában – nagy bátorságot igényelt és nem volt veszélytelen. A magam részéről ezt a változtatást valódi hőstettnek gondolom. Ennek megfelelően májusban Németh Miklós átalakította a kormányát. Ekkor kapott miniszteri tárcát Horn Gyula, Békesi László és Glatz Ferenc (meg mások is). Az új összetételű kormány első időszakában megszűnt a kötelező orosz nyelvoktatás, a nagymarosi vízlépcső építését felfüggesztették és megtörtént Nagy Imre újratemetése.

Németh Miklós kissé kényszerhelyzetbe került. Baloldalról szorongatták Grószék, akik állandóan szervezkedtek és még nem lehetett tudni, hogy mi lesz Gorbacsovval és mi lesz a határokon belül állomásozó szovjet csapatokkal. Akkoriban még volt Munkásőrség is, amelytől volt egy nem is alaptalan félelem, hogy megvédik a Népköztársaságot a szovjetekkel karöltve. Másik oldalról a nemzetközi hitelezői kör jelent meg, amelyek állandóan árgus szemekkel lesték a belpolitikai helyzetet, hogy szükség esetén kimentsék a pénzüket. Ebből a helyzetből egyetlen lehetőség maradt kimenekülni: úgy szervezni a gazdaságot, hogy valamennyire életben maradjon és politikailag a jogállamiság felé kellett haladni, a lehető leggyorsabban. Az, amit ebben az időszakban a kormány tett, az megmutatja milyen egy valóban szakértői, pártoktól egyenlő távolságot tartó kormány és megmutatták azt is, hogyan kell kezelni a gazdaság válságát. Az a nyár és ősz azonban olyan eseménydús volt, hogy nem ezekről a válságkezelő lépésekről emlékezünk meg, ha visszagondolunk.

1989 nyarán érkezett Magyarországra (idősebb) Georghe Bush (az USA elnöke) és a nyár végén (szeptemberben) a Németh-kormány kiengedte az NDK állampolgárait a magyar határokon. A határnyitás főhőse Horn Gyula akkori külügyminiszter lett, de a főszervező maga Németh Miklós volt, aki valóságos bravúrt hajtott végre a háttérben, hogy az események viszonylag gördülékenyen mehessenek.

[Az alapelv kezdettől fogva az volt, hogy a magyar kormány az NDK állampolgárokat nyugat felé akarja tovább engedni. Erre való óhajt meg is fogalmaztak az állambiztonsági szerveknek, de azok megtagadhatták volna a parancsot, de nem tették. A magyar állambiztonsági szervek teljesen együttműködtek a Németh-kormánnyal, ezzel jelzést is kaptak, hogy a régi gárda nem remélhet a titkosszolgálatoktól sem támogatást, míg a kormány minden körülmények között megkapja azt.]

Ugyanebben az időben (de még okróber 23.-a előtt)  történt, hogy az MSZMP kimondta a megszűnését (majd újraszervezték) és a reformerek új pártja az MSZP lett. Németh az MSZP-vel tartott, míg elődje az MSZMP-vel. Az MSZMP-nek az utolsó időben négy főből álló elnöksége lett, melynek Németh Miklós is a tagja volt.  Nyers Rezső és Pozsgay Imre MSZP-tag lett, de Grósz Károly az MSZMP újraszervezői közé került és nyíltan szembefordult a reformerekkel.

1989. október 23.-án megszűnt a Magyar Népköztársaság és megalakult a Magyar Köztársaság. Annak első miniszterelnöke lett Németh Miklós, amelynek az érdekessége az, hogy ez a kormány sokkal inkább működött a köztársaság etikájának megfelelően, mint bármelyik másik, holott nem lett volna ez a morális kötelessége.

A kormány végórája (1990)

A modern magyar történelemben egyedülálló módon a Németh-kormány nem bukott meg politikai értelemben. A kormány és az ellenzéke is tudta, hogy ez a kormány egy átmeneti kormány, amely vezeti az országot és sok kérdés nem a kormányban, hanem az egyeztetéseken dől el, a Kerekasztal mellett. A miniszterelnök úgy érezte, hogy sok kérdés még nem dőlt el, de kormányként a mihamarabbi választásokat tartotta a legjobb megoldásnak.

A kormányának az utolsó időszaka éppen ezért mindegyik a választásokon megbukó későbbi kormánytól eltért. Németh Miklós azt is kijelentette, hogy a munkájának a gyümölcse a saját kormányának a lemondása és olyan méltóságteljes hatalomátadást szemlélhettünk meg a leköszönő és az új miniszterelnök között, amelyre azóta sem volt példa.

Ettől függetlenül három esemény is megzavarta a kormány nyugodt leköszönést. Az első az 1989-es decemberi fordulat Romániában. Az események egyik centruma a magyarok lakta Erdély volt, így a magyar kormány aktivitásra kényszerült. A fegyveres erőknél elrendelték a készültség egy bizonyos formáját (részben titokban, hogy a lakosság ne pánikoljon) és ahol lehet, segítettek a háttérből.

A nyugodt visszavonulás másik háborgatója lett a Duna-gate ügy. 1990. januárjának elején a Fidesz és az SZDSZ bejelentette, hogy bizonyítékokkal rendelkezik arról, hogy a magyar állambiztonsági szervek megfigyelik az ellenzéki pártokat. Németh Miklós azonnal elhatárolta magát – mivel ő maga korábban megfigyelt személy volt – a törvénytelen megfigyelésektől, de a belügyminisztere belebukott a botrányba.

[A Duna-gate ügyében ma sem láthatunk világosan. Tényként mindössze annyi mondható el szerintem, hogy a BM szervek pártirányításának megszűntetése éppen folyamatban volt. Ezernyi más probléma miatt elsiklottak afelett, hogy ezek a szervezetek még a régi norma szerint működtek, nem szándékos törvénysértés volt. 10 év után rákérdeztem pár érintettnél, hogyan nem vették észre az asztalukra kerülő jelentéseket, de azt mondták, hogy annyi papír és jelentőségteljes ügy között eltörpült ez az egész ügy. Ahogy az egyik érintett mondta: „nehéz történelmet csinálni azért is, mert az ember figyelmét elkerülik azok az apróságok, amiből később botrányok nőnek ki”. Az összegyűjtött anyagom nem csekély, talán egy külön blogbejegyzés születhetne róla. Ha azokat összegzem, akkor nem egy ellenzékre vadászó titkosszolgálat képe rajzolódik ki bennem, hanem az átalakuló szolgálat, átalakulás közben; de ez csak a saját, szubjektív véleményem.]

1990 után

Németh Miklós olyannyira nem számított bukott politikusnak, hogy bár a pártja egyértelműen elvesztette a választásokat, az ő személyét az első körben egyéni választókerületben megválasztották (rajta kívül ez csak 4 embernek sikerült).

1991-ben távozott a magyar politikából Londonba, ahol az EBRD alelnöke lett 2000-ig. Mivel fiatal volt, a Magyarországra való visszatérésekor minden politikai oldal számolt vele. A jobboldal attól tartott, hogy megjelent a baloldal erős embere, míg a baloldalon sokan nagy örömmel fogadták, ugyanilyen szerepet szánva neki. Németh Miklóst korábban is miniszterelnöknek akarták jelölni, ehhez 2001-ben került a legközelebb, de az MSZP és Németh nem tudott megegyezni.

Az érintettek hallgatnak a valódi okról, de olyan nyilatkozatok láttak napvilágot, amelyek nézetkülönbségeket sejtetnek. Az egyik MSZP felsőbb köréhez sorolt ismerősöm azt mondta évekkel később, hogy Németh Miklós volt miniszterelnökként és az EBRD-nél végzett munka után másképpen látta a hatalmat és Magyarország helyzetét. Olyan arcokkal szeretett volna dolgozni, akik tiszták és olyan programot akart volna keresztülvinni, amely egyszerre tartja szem előtt a gazdaság és egyszerre a szélesebb néprétegek érdekeit. Ez nem kedvezett volna az akkori MSZP-hez közel álló gazdasági csoportoknak és főembereknek, visszaszorította volna a költségvetési és közbeszerzési reményeket, valamint a nagy rendszerek korszerűsítése miatt kockázatosnak is ítélték. Ez alkudozásokhoz vezetett volna, amiben Németh Miklós nem akart részt venni.

Számomra érdekes, hogy minden közelebbi ismerősöm, akár MSZP, akár SZDSZ, akár jobboldali politikus, úgy gondol Németh Miklósra, mint egy tehetséges, ugyanakkor tiszta politikusra, aki számára mindig ott az út a miniszterelnöki szék felé, de nem fog rálépni. Sokak szerint azért, mert kivégezné a párt gazdasági hátországát.

Érdemei

Az, hogy Magyarországon a rendszerváltás vér nélkül és az antireformereket visszaszorítva ment végbe, kétségkívül Németh Miklós érdeme. A háttérben ő és a szakértői óriási szervezőmunkát végeztek el. A kormánya számos döntést hozott és levezényelt, sokszor olyat is, mely az érdekekkel szemben volt. Mégis lelkiismeretesek voltak.

A Németh-kormány másik hatalmas érdeme a gazdasági reformok voltak, melyekről a legtöbben már elfeledkeztek. Bár a kormánynak nem volt célja a végleges szerkezetátalakítás (mivel tudták, hogy más kormányra fog tartozni ennek véghezvitele), mégis úgy adták át a kormányzást, hogy egy nagyon mély válságból hozták vissza a gazdaságot.

A kormány és leginkább maga Németh Miklós roppant etikus volt. Ha a nyilatkozatait egymás mellé helyezzük és összehasonlítjuk a későbbi miniszterelnökökével, akkor látszik a különbség. Talán egy olyan nyilatkozata sem volt, amit az adott korban ne lehetett volna példának állítani az egész ország elé. Erre a jellemre és teljesítményre mondom azt, hogy ez államférfire utal.

Amikor 1990-ben megalakult az új országgyűlés, az új parlament korelnöke, az egykori második világháborús vezérkari tiszt, Kéri Kálmán is méltatta Németh Miklós munkáját és megköszönte neki a munkáját. Ugyanezt tette meg Antall József is, aki szintén köszönetet mondott elődjének és elismerte történelmi súlyát. Ez a két tény együtt mutatja meg, hogy milyen kincs volt ez a kormány, vagyis inkább annak a politikába sajnos vissza már nem térő miniszterelnöke.

Temetni jöttem Caesart, nem dicsérni,
A rossz, mit ember tesz, túléli őt;
A jó gyakorta sírba száll vele.
Ez legyen Caesar sorsa is.

Bár a Shakespeare-i mondat nem indokolt az én tollamból, azért sokszor eszembe jutott, ahogyan az SZDSZ egyes prominenseit hallom nyilatkozni. Az elmúlt hetekben határon túli szervezetek meghívásának tettem eleget (a saját pénzemből), így végig azt hittem, hogy a Magyar Gárda lesz a főszereplője a politikai életnek. Azt hittem arról írok majd, hogy a Rendőrség a Parlamentbe segítette Vona Gábort a látványos előállítással, de nem. Ami az SZDSZ-ben történik, az mindenen túlnőtt.

Az új pártelnök bocsánatkérése nem csupán szimpatikus, hanem kötelező gesztus egy olyan párt részéről, amilyenné az SZDSZ lett. Az SZDSZ a társadalom egy nagyon kis rétegét képviselte és a túlnyomó többség érdekeivel ment szembe. Bár nem szeretem magyarságmérővel mérni senkinek sem a politikáját, egyértelmű, hogy az SZDSZ politikája igen távol esett mindentől, ami magyar. Ez pedig rossz. Nem azért, mert nincs létjogosultsága egy kozmopolita pártnak. Azért volt rossz a politikájuk, mert önös érdekeket szolgált. Egy tőkével rendelkező csoport érdekeit védte, szabadságpárti köntös mögé bújva. Az általuk hangoztatott szabad verseny és öngondoskodás nem jelentett mást, mint a multik uralmát és a nép (nemzet) tagjainak a cserbenhagyását, kisemmizését a tehetősek javára.

Pedig nem így indult. Az SZDSZ egyik szülőanyja a SZETA volt, a Szegényeket Támogató Alap. A SZETA foglalkozott a szegényekkel és olyan kijelentéseket tettek, melyek elképzelhetetlenek lennének egy mai Kóka János szájából. Az is ellentmondásos, hogy az SZDSZ elődcsoportjainak tagjai a hetvenes és a nyolcvanas években mind üldözöttek voltak, akik rendszeresen ki voltak téve zaklatásoknak. 2006-ban pedig tagjai voltak annak a kormánynak, amely szinte hadiállapotot teremtett az utcán. A nyolcvanas években az SZDSZ elődjei között ott voltak az 56-osok is. A negyvenedik évfordulón pedig az SZDSZ tagja volt annak a kormánynak, amely lezárta az utcát az ünneplők elől.

Az SZDSZ-nek 1989/90-ben szerepe volt abban, hogy nem Pozsgay Imre lett a Magyar Köztársaság elnöke és bár nem Göncz Árpád lett az első (hanem Szűrös Mátyás), Göncz Árpád személyében olyan államfőt adtak az országnak, akit méltán fognak még sokáig emlegetni és majd tanítani is. Az MDF-el kötött paktummal (számomra) akkoriban azt bizonyította, hogy egy érett politikai erő jelent meg a magyar közéletben. Bár akkor még nem tudtam, hogy Tölgyessy Pétert kell ezért dicsérni, mindenképpen jó lépések sorozatát lépték meg (ugyanakkor letagadhatatlan, hogy 1990 nyarán már elkezdődött valami másfelé húzás).

Az 1994-es választásokon még – főleg Fodor Gábor miatt – szimpatizáltam velük (bár nem rájuk szavaztam), de igen meglepett az MSZP-vel való szövetkezés. Igaz, hogy már a Charta idején megköttetett az „elvi frigy”, de nem gondoltam volna, hogy egy antikommunista párt az utókommunistákkal fog szövetkezni, majd az egyik korábban üldözött vezetőjük képes lesz azt mondani, hogy az „antikommunizmus nem korszerű”. Ezzel az SZDSZ szerintem elkezdett süllyedni, amely süllyedésben Bokros Lajos majd a Tocsik-ügy csak katalizátor volt.

Az SZDSZ 1998-as katasztrófája az volt, hogy nem használta ki a négy évet megújulásra. Gyakran mondták a parlamenti képviselőik, hogy „nem kell csinálni semmit a fideszesekkel, majd elrontják maguktól és akkor jövünk mi”. Ennek megfelelően gyalogoltak bele az új koalícióba. 1994-ben nem volt kényszer, de 2002-ben igen, de nem tanultak semmit.

Az SZDSZ egyik óriási vétségének tartom, hogy megbuktatta a kormányfőt 2004-ben. Bárki mondhat bármit, Medgyessy politikája sikerre volt ítélve, HA végigvitte volna amit akar. Medgyessyék politikája az volt, hogy most már időszerű a társadalmat kell konszolidálni. Ez sokaknak rossz lett volna, de a többség nyert volna vele. Akkor már olyan tőkés csoportok sorakoztak az SZDSZ mögött (+ más pártok mögött is), akik nem akarták ezt, így menesztették a kormányfőt és helyére az MSZP nem a konformista Kiss Pétert, hanem Gyurcsányt küldte. Gyurcsány egyeztetni akart az SZDSZ-el, így az SZDSZ a maga kis százalékával tulajdonképpen megvalósította a kevesek uralmát a többség felett. Az MSZP egyik városi elnöke mondta a 2004-2008-as időszakról, hogy „20 ember uralkodott 10 millió felett”.

Az SZDSZ számára az volt 2005 utáni népszavazást követő lehető legrosszabb döntés, hogy egy Kóka János nevű embert választott meg elnökének. Kókát még az Elendertől ismertem. Fiatal volt, a maga módján és a maga területén egyébként tehetséges is volt. Számára a gazdasági élet egy ideális terep volt, de egy ilyen embert nem szabad a politikába engedni. Számos jellemvonása van, amely akadályozta őt abban, hogy sikeresen politizálhasson. Még üzletemberként is voltak kommunikációs problémái, de ott ez elnézhető volt. A szűklátókörűség, a „szemellenzős filozófia” viszont biztos halált jelent a politikában.

Amikor Fodor lett az SZDSZ elnöke, akkor Fodor számára világossá vált, hogy merre kellene fordulni ahhoz, hogy a 2004 óta tönkretett országot vissza tudják hozni. Abban, hogy Fodor MSZP-től való távolodási programja és egy valóban szakértői kormány létrejöjjön, a korábbi elnök, Kóka János és a frakció volt a gát. Rémisztő, hogy az SZDSZ maroknyi prominense továbbra is lehetetlenné tette a változást, holott állandóan reformokról beszéltek.

Az SZDSZ 1994-től számos alkalmatlan embert hozott a politikába. Ilyen volt Kóka János, de ilyen volt Eörsi Mátyás is (emlékezünk még a 2005-ös szerepére?), de ide sorolom még Horn Gábor személyét is. Lehetne említeni minden idők legellenszenvesebb minisztereinek egyikét, Horváth Ágnest vagy a sokak által korruptnak nevezett Csillag Istvánt is. Nekem azzal lett véglegesen szalonképtelen az SZDSZ, hogy pedofil jelképeket használt és 13. havi csokihoz hasonlította a 13. havi nyugdíjat. 2006 óta szurkolok annak, hogy az SZDSZ tűnjön el a közéletből. Annak a politikának nincs értelme amit folytatott, történelmi bűn terheli a lelküket.

Ugyanakkor el kell ismernem, hogy voltak az SZDSZ-nek jó politikusai is. Göncz Árpádot mindenképpen ilyennek kell neveznem (akit háromszor választottak meg államfőnek – 1990-ben kétszer és 1995-ben). Demszky a maga módján sok jó dolgot tett. Ha nem tesz politikai nyilatkozatokat és függetlenedik a belpolitikától, hogy csak Budapestre koncentráljon, akkor nagyobb sikere lett volna (igaz viszont, hogy ötször nyerni főpolgármesteri címet, az nem kudarc). Tarlós István is sikeres emberük. 2006-ban ugyanis két „SZDSZ-es” versengett Budapest vezetéséért, csak Tarlós megtette azt, amire Demszky képtelen volt. Tarlós ugyanis 1990-ben még SZDSZ-es volt, csak „kinőtte” a pártot.

Speciális szerep Kuncze Gáboré. Kuncze Gábornak alig van megnyilvánulása amelyre ne nyílna ki a bicska a zsebemben, mégis van egy olyan stílusa, amely kívánatos lenne alapkövetelménynek egy országos politikustól.

A végére hagytam Fodor Gábort. Fodort sokan ismerjük/ismertük, tudjuk milyen. Szurkoltunk neki. Nagyságát és alkalmasságát jelzi, hogy képes a teljes visszavonulásra. Cinikusság nélkül mondom, hogy sokaknak meg kellett volna már tenni ugyanezt.

Retkestől nem várok semmit, maximum méltó visszavonulást a Parlamentből. Lehet úgy kivezényelni a pártot az OGY-ből, hogy legalább a lelépés legyen szimpatikus. Ő egy ismeretlen arc, aki most sok mindent mond, de nem tudni, hogy hiteles-e, ugyanis ígértekből eddig sem álltunk rosszul. Nem tudni, hogy lesz-e annyi idő, hogy megmutassa, ér-e valamit a szava, cselekszik-e. Nincsenek illúzióim.

Az SZDSZ-t, nem tudom dicsérni
A rossz, mit tett, túléli őt
A kevés jó meg sírba száll vele
Legyen ez a sorsa

Az időutazó miniszterelnök

Az egyik március 15.-én (1990 előtt) egy furcsa úr többünket meghívott kávézni. Ez a furcsa úr érdekes arcú volt, nekem kissé túl arisztokratikusnak tűnt, de mindenki előtt tekintélye volt. Nem volt karizmatikus, inkább tisztelve volt a tudása miatt. Magamban azon gondolkodtam, hogy ez az ember éppen ugyanolyan eséllyel lehetne a 80-as évekbeli szocialista magyar értelmiségi, mint amilyen eséllyel a 30-as évekbeli arisztokrata is lehetne. A kávé és tea után felálltunk, kezet fogtunk és soha többé nem találkoztunk ilyen közvetlen, barátságos légkörben. A fura úr megmaradt az emlékeimben és gyakran eljátszottam a gondolataimban azzal, hogy a múltból utazott a jelenbe. Ismertem a nevét, de egyikünk sem tudta annál az asztalnál, hogy ez a név a történelemkönyvek lapjairól köszön majd vissza. Antall Józsefnek hívták ezt az embert.

Antall József a történelemkönyvekbe politikusként került be. Az emberek többsége (ma, még) a híradásokból, politikai szerepléseiből ismeri őt. Jogos és érthető, hogy ez alapján Antall Józsefet sokan nem kedvelik. Én sem kedveltem, mint miniszterelnököt és politikust, akkoriban. Az, aki viszont személyesen is ismerte, az értette csak igazán. Ezért is emlékeztem meg a róla szóló első mondataimban a személyes találkozásunkról. Ennyi év távlatából persze minőséget jelez az, ahogyan politizált, de nem sejtettük akkor, hogy valaha ide jutunk.

Származása és élete korai szakasza

Ha másképpen alakul a történelem, akkor dörgicsei és kisjenei Antall Józsefként ismeri meg az ország. Megismerte volna, ez biztos. Antall ugyanis kisnemesi családba született. Édesapja – idősebb Antall József – a Horthy-korszakban és Szálasi után is kormánybiztos volt, majd miniszter és a Magyar Vöröskereszt elnöke is volt. Anyai nagyapja helyettes államtitkár volt. A kapu tehát nyitva lett volna számára a nagypolitika felé.

Antall József 1932-ben született. Édesapja ekkor már az 1931-ben megalakult Független Kisgazdapárt politikusa volt. Olyan nevelést kapott, amely méltó volt a nemesi származáshoz és apja politikai állásfoglalásához. Ez az állásfoglalás a második világháború utáni Kisgazdapárt politikájához állt közel, mintsem a 30-as évek Horthy-rendszeréhez. Bár a két rendszer között nincs olyan éles különbség, mint Rákosi és Horthy között, mégis fontos tény élete és véleményei értékelésénél, hogy apja nem a Horthy-rendszerben, hanem a kisgazdapárti időszak alatt (1945-48) volt a politikai pályája csúcsán.

Édesapja a kommunista térnyerés miatt visszavonult a politikától, ezért 1948-ban a fiatal Antall József eldönti, hogy ő is politikus szeretne lenni. 1950-ben a Piarista Gimnáziumban érettségizik le, majd az ELTE-n folytat tanulmányokat. Magyar-történelem szakos tanári diplomát szerez, majd mellé a könyvtárosi és muzeológusi diplomát is megszerzi (+ a doktori címet).

Politikussá válni nem mindig egyszerű

Antall József egyetemistaként éli meg a Rákosi-rendszert és az 53-as reformok utáni restaurációt. Közben az Országos Levéltárban dolgozik, majd az Eötvös Gimnázium tanára lesz 1955-ben.

A gimnázium egyik tanáraként köszönt rá 1956 októbere, amelyben az iskola forradalmi bizottságát vezeti, segíti a Kisgazdapárt újjászervezését és az ifjúsági szervezet létrehozását. 1959-ben eltiltják emiatt a pedagógusi pályától akkor már a Toldy Gimnáziumban tanít. 1959-ig többször őrizetbe is veszik.

Ezen a ponton érdemes egy pillanatra elgondolkodni ezen az életúton. Adott egy 27 éves fiatal. Nemesi származással, nem akármilyen édesapával, nem akármilyen előélettel. Ennek ellenére ez a fiatalember egyszerűen végigtanulta az egyetemen a Rákosi-korszakot. 1956-ban egyértelműen kinyilvánítja véleményét, majd viszonylag enyhe retorziókkal megússza (viszonylagos az enyhe kifejezés, mert a sorozatos előállítás, letartóztatás és eltiltás nem éppen enyhe büntetés; ez a fajta fenyegetés lehetett egy majdani halálos ítélet előjele is). Elmondható, hogy ez a fiatalember szerencsés, legalábbis kortársaihoz képest.

Nekem nem volt lehetőségem erről elbeszélgetni vele, mivel fesztelen, baráti légkörben csak egyszer találkoztunk, később meg nem volt alkalom felhozni ezt a bennem régóta élő kérdéskört. Úgy gondoltam, hogy ez volt életében az a pont, amikor hihetetlen szerencséjét és lehetőségeit látva, önként vonult vissza a politikától.

Ha így van (és nem tudom bizonyítani, hogy így van), akkor érdekes tanulságot mutat a saját politikai oldalán belül azoknak, akik a Kádár-rendszert eleve elítélik a benne élőkkel együtt. Antall, 27 évesen visszavonult a politikától, hogy az élhető életet válassza. Nem állt ellen, nem szervezkedett a háttérben, hanem beolvadt a rendszerbe. A magam részéről nem vádolom őt (szívesen idéznék itt Illyés Gyulát), megértem, de az 1998-ban hatalomra kerülő politikai jobboldalnak ezen érdemes lenne elgondolkodnia. Igaz, nem is nagyon hivatkoznak a néhai miniszterelnökre.

Kutatóként

Antall az eltiltás után könyvtáros lesz. Sok orvos életrajzát írja meg a Magyar Életrajzi Lexikon számára 1963-ban, amikor rájön, hogy a magyarországi orvostudományi kutatásokban mekkora lehetőség van. Elkezdi a még megíratlan területeket kutatni, mely oda vezet, hogy az Orvostörténeti Múzeum igazgatóhelyettese, majd 1974-től az igazgatója lesz. A területen felmutatott szakértelme és hírneve vitathatatlan. Erre utal az a tény is, hogy 1986-ban Nemzetközi Orvostörténeti Társaság alelnöke lesz.

Kutatóként számos publikációja jelenik meg és e sorok írója még egyetemistaként (szintén ELTE és történelem) ámulva és irigykedve olvasta a sorait. Irigykedtem, hogy ennyire jó szakterületet talált magának ez a számomra még ismeretlen ember. Ugyanakkor csodálkoztam, hogy nem szimplán csak egy felfedezetlen területet talált magának, hanem alapos, igényes is volt. Tiszteltem, mint történészt (a kávézás közben még nem tudtam, hogy vele beszélgetek) és a történészi munkában példa

Újra a politika

A nyolcvanas években a magyar politikai ellenzéknek kialakult a két tábora. Az egyik a Demszky-féle csoport volt, számos olyan emberrel, akit tiszteltünk és ismertünk. Nem volt nagy a csoport annyira, hogy ne tudjuk kik ők és talán többségüket bármelyikünk képes volt felsorolni név szerint is. A másik tábor az volt, amelyik Lakiteleken összegyűlt. Volt egy harmadik tábor is, amelyiket utólag Orbán Viktorral és Fodor Gáborral azonosítanak, de ez a csoport nem maradt olyan egységes, és nem lett önmagában olyan politikai erő, mint a másik kettő.

[Magyarázat: az akkori FIDESZ sokszor jelent meg úgy, mint az egyetemi ifjúság. Ez viszont nagyon erős túlzás, mivel Orbánék egy jól meghatározható kör voltak. Későbbiekben ez a csoport szétszakadt. Egyik részük hű maradt a FIDESZ kezdeti elveihez, ez a Fodor Gábor nevével jelzett politika, a másik pedig ment Orbán Viktor után, aki lényegében Antall József táborát örökölte meg a magyar politikában és át is vette a politikáját. Ezért az a véleményem, hogy a 88-as orbáni mozgalom nem önálló mozgalom, hanem egy időközben jobboldalra "megtért", azt a jobboldal által befogadott csoportnak kell tekinteni. És nem jelentéktelen az sem, hogy mi, az egyetemi ifjúságnak egy jelentős része, nem tekintettük Orbánékra úgy, mint „mi”.]

Antall József nem volt ott Lakiteleken, éppen külföldön tartózkodott. A politikában viszont aktív volt, mi is egy demonstrációt követően találkoztunk először. Eleinte a Kisgazdapárt mellé csatlakozott volna, de mindaz, amit a Kisgazdapártban keresett volna, megtestesült a Magyar Demokrata Fórumban.

1989 tavaszán az Ellenzéki Kerekasztal tagja és az MDF delegálja a tárgyalásokra. A résztvevők minden oldalon rájönnek, hogy Antall egy hozzáértő ember. Összehasonlítva saját politikai oldala prominenseivel, egyből feltűnik, hogy sokkal járatosabb a politikában mindenki másnál, politikához való érzéke pedig felülmúlja az állampárt akkori legprofibbjait is.

[Ez a megállapítás nem ömlengés, mert ahogy arra utaltam: nem szerettem miniszterelnökként. Mégis érezhető volt rajta, hogy komoly tudású ember, tudta, hogy mikor és hogyan kell elegáns kompromisszumokra törekedni. Volt is benne valami arisztokratikus tartás, ami miatt az ember tudta, hogy amikor leült vele egy asztalhoz, abból megállapodás lehet. Ennek egy feltétele volt: az embernek ugyanolyan nagyvonalúnak és ugyanolyan készségesnek kellett lenni, mint amilyen ő is volt.]

Az állampárttal való tárgyalásokon szerzett tekintély megmutatta, hogy az ellenzéki oldal legérettebb, legkiforrottabb alakja (akkor) Antall József volt. Talán ennek is szerepe van abban, hogy 1989 októberében megválasztották az MDF elnökének. A széles tömegek nem ismerték a nevét és sokan nem is értették, hogyan került be az országos politikába a neve.

Országos párt elnökeként viszont nem adatott meg neki a hírnév. Az állampárt-ellenzék tárgyalások lezárását a Fidesz és az SZDSZ (+ más szervezetek) nem írták alá, így 1989-ben került sor a történelemben először országos népszavazásra. A szavazást az MDF nem támogatta, így Antall nem tudott elegendő számú megjelenéshez jutni. 1989 decemberében a romániai események, 1990 januárjában pedig a titkosszolgálati botrány szintén nem az MDF-re irányította a figyelmet. 1990 márciusának középpontjában megint Erdély állt, így amikor az MDF választást nyert és Antall József lett az első szabadon választott miniszterelnök az újjáalakított Magyar Köztársaságban, akkor egész alacsony ismertséggel bírt.

A gesztuspolitika sikere (miniszterelnök 1)

Antall és környezete nagy hibája és szerencsétlensége az előbb részletezett ismeretlenség volt. Az MDF nem foglalkozott céltudatosan a politikusainak felfuttatásán. A pártoknak nem volt gyakorlata ebben és a FIDESZ-t leszámítva nem is voltak ilyen jellegű céltudatos törekvések.

A dolgok, a történelem akkori eseményeinek természetéből úgy adódtak, hogy a lakosság jelentős része nem tudta, hogy ki Antall József. Azt, hogy kik a Fidesz, kik az SZDSZ vagy akár a Szociáldemokraták vezetői, jól tudták. Sok kicsi párt vezetői örvendtek nagyobb ismertségnek, mint Antall József. Ez vezetett oda, hogy nyilatkozatait, reagálásait nem tudták a személyiségének megfelelően értelmezni és ezzel lényegében az MDF mögött álló politikai bázist rövid idő alatt leépítették.

Antall József egy olyan világban nőtt fel, ahol a média és a politika viszonya igen tiszteletteljes volt. A média nem piszkálta annyira a politikusokat és a politikusok sem nagyon használták a médiát. Grósz Károly üdítő kivétel volt ebből a szempontból, de Grósz egyedi, sajátos jelenség volt. Antall ezért nem is tervezte a médiában való megjelenést, nem is számolt vele.

A hatalomra való kerülésének három különleges eleme volt. Az egyik a Németh Miklós, korábbi miniszterelnökkel kötött megállapodás. Saját véleményem, hogy Németh Miklós és Antall József nagyon jó tárgyalópartnerek voltak egymás számára és így gördülékenyen ment a kormányzás átadása. Németh ki is jelentette, hogy örül az Antall-kormány megalakulásának és többször tett olyan nyilatkozatokat, melyben (1990 április-május) elismerte, hogy méltó ember lesz az utódja.

A másik különleges elem az MDF és az SZDSZ megállapodása volt. Az MDF lényegében belement abba 1989-ben, hogy a köztársasági elnököt ne ők adják és a széket ezzel az akkori MSZMP-nek, közelebbről Pozsgaynak adták át (aki később belépett az MDF-be, de ott volt Lakiteleken is). Mivel a népszavazás kivette a köztársasági elnöki széket Pozsgay alól, ezért az MDF – mivel eredetileg sem tartott rá igényt – felkínálta azt az SZDSZ-nek. Az SZDSZ először ideiglenes államfőnek Göncz Árpádot jelölte, akit először ideiglenesen, majd még 1990 nyarán rendesen is  megválasztottak, 1990-ben még az MDF támogatásával.

A harmadik elegáns lépés a jobboldali koalíció megkötése. Antall a Kisgazdapárttal és a Kereszténydemokratákkal kötött kormánykoalíciót és ezzel kijelölte azt a politikai világnézetet, ami az új magyar politikai jobboldalt jellemezte a rendszerváltás után. Ugyanakkor kikerülte az SZDSZ-el és az MSZP-vel való koalíciót, mindkettőnek voltak komoly támogatói.

Úgy gondolom, hogy Antall József politikai teljesítményének ez volt a csúcsa. Ez a három lépés bármilyen aprónak is tűnik, valóban korszakalkotó és nagy tett volt. Nem hinném, hogy a rendszerváltás és az azt követő politika sok politikust termelt ki volna magából, aki ilyen gesztusokra képes lett volna. Az, hogy a néhai miniszterelnök képes volt erre, szerintem minőségi politikusként. Mennyire más lenne a magyar közélet, ha lenne minden párt vezetésében 4-5 ilyen ember!

A kezdeti népszerűség és a benne lévő arisztokratikus tartás azt diktálta neki, hogy 100 nap türelmi időt kérjen attól az országtól, amely hónapokkal azelőtt heti áremelésektől és botrányoktól szenvedett. A rosszul tett nyilatkozatok, és a 100 napos botrány odáig vezetett, hogy 1 nyár alatt a kormánya elvesztette népszerűségét (bár tudta, hogy öngyilkos küldetés amit vállal: "kamikaze kormány vagyunk").

Politikai válság (miniszterelnök 2)

Az ősz nagyon forró lett. A 2006-os eseményekhez mérhető súlyú belpolitikai válságot okozott egy „csekély” intézkedés: a benzin árának megemelése. A benzin árának emelése fájdalmas, de érthető lépés volt, de rosszul lett kommunikálva. Pontosabban először tagadott a kormány. Az egyik minisztere azt nyilatkozta a Horn-kormány idején, hogy azért tagadtak, hogy ne induljon felvásárlási roham. Egy másik pedig tagadta ezt és egyszerűen egy hibás nyilatkozatnak titulálta a történteket, amely tragédiához vezetett. Tény, hogy sem Antallnak, sem a környezetének nem volt erőssége a média, amely a népszerűségvesztésnek az egyik legtragikusabb formáinak egyikében jelent meg.

Azon az őszi reggel az egyik buszon utaztam és azt mondta a vezető, hogy minden lámpánál áll egy-egy taxi, ezért nem tud közlekedni a busz. Sok iskolába és munkába igyekvő ember volt a buszon, a felnőttek aggódva mondták a gyerekeknek, hogy ne nagyon menjenek iskolába, inkább forduljanak vissza. Aznap sok iskolából hazaküldték a diákokat és elkezdődött a „taxissztrájk”. A kormány továbbra sem tudta kezelni a médiát (emlékezetes a belügyminiszter jelenete a Parlament ablakában és Antall pizsamás nyilatkozata a kórházból).

Azon az ősszel az önkormányzati választásokon a kormány liberális ellenzéke nyert (SZDSZ és a FIDESZ) és az első Antall-kormány csődöt mondott. A kormány miniszterei beadták lemondásukat és Antall új kormányt szervezett. A belpolitika minden intézménye felállt az önkormányzati választásokkal és olyan erős ellenzéke jelent meg az Antall-kormánynak, amelyre nem számított senki. Antall összeütközött az államfővel, Budapesttel, de még a saját pártjának jobboldalával is. Érdekes momentum, hogy a kormánya egyik legegyüttműködőbb támogatója az MSZP volt, a volt állampárt tagjaival, köztük Horn Gyulával.

A belpolitika minden egyes kérdésében harcolni kellett és a kezdetben olyannyira energikus Antall egyre inkább veszített a csatákban. Az 1991-es szovjet-válság, a Varsói Szerződés megszűntetése (amely Antall nevéhez és személyéhez köthető) mind olyan esemény volt, amit nem tudott kihasználni, pedig jó esély lett volna teret hódítani a médiában. Igazság szerint Antall ekkor már küzdött a betegségével és bármennyire is kellemetlen kimondani, kezdett veszíteni a realitásérzékéből is.

A belpolitikában az Antall ellenfeleként megjelenő új jobboldal kikezdte Antall József politikai tekintélyét és egyre szűkült az a tábor, amelyben a politikus Antall népszerű tudott maradni. Minden megjelenése visszafordítható volt ellene. Személyesen nem láttam, így nem tudom megítélni, hogy ez miképpen hatott a személyére és a gondolkodására, de tény, hogy kikerült a belpolitikai kezdeményezés a kezéből. Azokat a témákat, melyek felvetődtek, nem a kormány, nem a miniszterelnök „dobta be", hanem valamelyik ellenzéke.

Szerintem az egyik legerősebb kihívás a Demokratikus Charta volt. A jobboldali radikális ellenzék (és a valóban jelen lévő, garázda szélsőségesség) megerősödésétől tartva és Antall József félreértett arisztokratikus megnyilvánulásai miatt az MSZP és az SZDSZ összefogott, hogy hangot adjon azoknak a jelenségeknek, amely tömegeket zavart. Ennek következménye lett az MSZP és a Kádár-korszak utáni vágy erősödése, a kormány népszerűségének akkor még hihetetlennek tűnő lecsúszása.

Egy miniszterelnök halála (miniszterelnök 3)

Amikor 1990-ben Antall József letette a miniszterelnöki esküt, azt mondta a beszédében, hogy a nemzet miniszterelnökének lenni sokszor jelent valódi halált és ez számára figyelmeztető jel (szó szerint: magyar miniszterelnöknek lenni nemcsak kormányfőséget jelent, hanem annak a vállalását, hogy ebben az országban ez mindig kockázatot jelentett, valódi vagy erkölcsi halált).

Az, ami 1993-ban (és előtte) történt, tragédia volt. Bár nem szerettem miniszterelnökként és ellenszenves volt sok megnyilvánulása, nekem fájdalmas volt az a küzdelem, amelynek a jeleit látni lehetett. Korábbi személyes ismeretség miatt tudtam, hogy a médiában megjelenő Antall József már nem az, akit megismertem. Az 1993-as Antall József már a halállal küzdött. Ilyenkor már átértékelődnek dolgok és fogalmak, az ember másképpen látja a világot, miközben a környezet semmit nem ért meg ebből az egészből.

Az MDF-kormány egyik nagy érvágása volt Torgyán József kilépése a koalícióból. A másik belülről jövő nagy érvágás Csurka István volt. Antall küzdött Csurkával. Tudni kell, hogy a két embernek más a habitusa, de alapvetően mindkettő szellemi ember. Az ilyen küzdelmek akkor vezetnek valahova, ha egy nyelvet beszél a két fél, ha egy pályán vívnak egymással. Antall és Csurka küzdelménél nem éreztem ilyet. Csurka 1993-ban reálisabban szemlélte a politikát. Jól mérte fel a saját helyzetét és a párt helyzetét. Véleményem szerint utat keresett és talált. Tudta, hogy személyi változással lehet elkerülni a nagy bukást. A miniszterelnök viszont Csurkát és akkori politikai állásfoglalását problematikusnak ítélte, részben személye elleni akciónak fogta fel. Nyilatkozataik és csatáik más dimenziókban vívódtak, ezért igazán egyik sem győzte le a másikat és egyik sem sebesítette meg a saját dimenziójában az ellenfelét.

Ahogy közeledett 1993 vége, egyre gyorsabban látszódott a miniszterelnök fájdalmas küzdelme. Tagadhatatlan, hogy ez a tény rányomta a bélyegét mindazokra a döntésekre amelyek megszülettek. Úgy gondolom, hogy Antall nagy szerencséje volt, hogy a fő ellenzéke (MSZP és az SZDSZ) tudta kezelni a helyzetet és nem élt vissza a betegség rejtette politikai előnyökkel.

1993 egyik – de nem egyedüli – nagy eseménye volt, Horthy Miklós és családja újratemetése. Az akkori nyilatkozatokat és intézkedéseket nem lehet a betegségétől függetlenül elemezni. A személyes benyomásaimra alapozva állítom, hogy Antall nem a Horthy Miklós nevével azonosított korszakot akarta visszaállítani (e miatt is alakult ki a belső, jobboldali ellenzéke), hanem a második világháború utáni demokratikus kísérletet akarta folytatni.

Számomra a legemlékezetesebb abban az évben az volt, amikor halála délutánján az államfő bejelentette, hogy az Alkotmány egyértelműen rendelkezik a miniszterelnök utódlásáról. Akkor még élt Antall József, de már a halálán volt és az államfői közlemény nagyon méltóságteljesen tette egyértelművé, hogy órák vannak hátra. Ebben a nehéz időszakban fordult meg halálos ágyánál Orbán Viktor, akit ezért elkezdtek úgy tekinteni, mint az ő szellemi örökösét (kettejük beszélgetése azóta sem ismert).

Mielőtt meghalt, azt mondta, hogy keresztény Magyarországot szeretne (bár azt mondta, hogy aki Európában ateista, az is keresztény). Amikor ezt meghallottam, akkor újra megjelent emlékeimben az a márciusi kávézás. Akkor azon gondolkodtam, hogy ez az ember a múltból jött a jelenbe. Olyan, mintha 1938-ból 50 évet úgy utazott az időben, hogy ruházata, szokásai mind azt a környezetet tükrözik. Akkor mondtam ki hangosan is, hogy időutas politikus volt, amit azóta jó pár helyről visszahallottam.

Utóélete

A hivatalban lévő miniszterelnök halála sokakat megrázott. Nemzeti gyászt hirdettek és a temetése nagy esemény lett. Halála után szobrot állítottak neki (melyet sokszor megrongáltak) és teret akartak elnevezni róla (amit a családja nem engedett). Az MDF sokáig vallotta az „antalli örökség elvét", majd a párt Antall József politikája alapján szakadt egy időre ketté. Számomra érdekes, hogy a 2009-es EP-kampányban az MDF Bokros és Habsburg nevekkel hirdeti magát, szerintem Antall egyiket sem vállalta volna.

Az a fajta elegancia és intellektualitás, ami Antall Józsefet jellemezte, egyedi volt. Ha a magyar politikai elit elérendő színvonalnak tekinti Antall kommunikációját és gesztusokra építkező politikáját, akkor biztosan nem jut oda a politika, ahova 2002-től kezdve eljutott. Antall József média-megjelenései, egyes szónoklatai és érvei nagyon ellenszenvesek a számomra, de maga a stílus mögött rejlő személyiség, tudás és méltóság tiszteletre kényszerít. A halála után néhányan próbálkoztak hasonlóval, de mint ismert, nem ez vált általánossá.

Az, hogy a magyarországi jobboldal megosztott lett („tetszettek volna forradalmat csinálni"), az, hogy az MSZP szalonképes politikai erő és kormánytényező lett, abban szerepe van a néhai miniszterelnöknek. Ahogyan abban is, hogy a belpolitika kifejezetten feszült volt a miniszterelnöksége alatt, bár olyan ellenséges és aljas csatározás, mint ami 2002-től jellemző, ismeretlen volt.

Vannak helyzetek, amikor a szójáték illetlen, de találó. Ilyen megnyilvánulás volt egy 2003-ban olvasott nyilatkozat, mely szerint amikor 1993 decemberében Antall József meghalt, azzal ki is halt a magyar politikában minden, ami a nevéhez köthető.

Hibái

Az egyik gyakran hangoztatott vád volt ellene, hogy ismerősökkel vette magát körbe. Ma már furcsa ez a vád, de akkoriban sokan megijedtek ettől a lépéstől. Ebben viszont megértő vagyok felé, hiszen a bizalmatlanság érthető volt. Egy levitézlett rendszer lovagjai már elkezdték a gazdaságban a hatalom megszerzését, külföldről is érkeztek a különböző igények. Nem lehetett tudni, hogy valójában ki, kinek az embere. Ilyen környezetben teljesen érthető, ha az ember az ismeretségi környezetből keres embereket.

Gyakori vád, hogy a Kádár-rendszer szolgálataival működött együtt, mint intézetvezető. Ezt a vádat soha nem bizonyították, igaz, jelen pillanatban a bizonyítás lehetősége is kizárt.

A médiával való viszonya jogosan kap kritikát. Ő egy olyan korszakot tekintett mintának, egy olyan korszakban „nevelkedett”, amelyben nem volt jelen a politikában a média. Egyik elődje, Grósz Károly, szakembere volt a médiának. Antall viszont nem volt „hivatalos” médiapolitikus (Grósz igen) így rendszeresen alulmaradt az ilyen ügyekben. Nem véletlen, hogy nem szervezett magának sajtót sem. Talán ez magyarázza a későbbi Orbán-kormány ilyen jellegű próbálkozásait is.

A médiához való „nem értés” másik jele volt az összetett mondatok használata. Egy hírműsorban nem lehetséges 4 perces gondolat szó szerinti idézete. A média egyszerű szerkezetre, világos, kulcsszavak köré felépíthető üzenetre vágyik. Ez könnyen szerkeszthető, bevágható. Később Orbán és Gyurcsány is épített erre, Antall és tanácsadói nem figyeltek ilyenekre. Ez viszont újabb lecsúszást hozott, mivel a hírműsorokban kifejezetten előnytelen megjelenéshez vezetett.

A paktumpolitika sikerességét sokan késégbe vonják. Ő viszont tudta, hogy új rendszert építenek, azt hitte, hogy erre a nagyvonalúságra érett a társadalom. Sajnos a politika más szereplői sem voltak érettek erre, nem még a társadalom. Sem a pártján belül, sem a másik térfélen nem nőttek fel ehhez a színvonalhoz. Ez a nagypolitikában sajnos egy hátrány, nem előny. Ugyanilyen politizálással más is próbálkozott később, komoly stratégákkal a háta mögött, nekik sem sikerült. Politikai szabály, hogy nem szabad nagyon más dimenzióba vonulni, mert a közérthetőség, a tömegek szintjén csatákat, majd háborúkat veszít az ember. Ezt fel nem ismerni, komoly hiba volt.

A Göncz Árpáddal és Csurka Istvánnal való viták azért érdekesek, mert ők értették, ismerték Antallt. Nem tudom itt röviden megfogalmazni, hogy miért állítom, de azonos kategóriákban gondolkodtak. Antall mégis alulmaradt. Ennek az oka (szerintem) az volt, hogy egyre inkább elveszítette a realitásérzékét, míg az említett két ember pontosan tudta, hogy mit tesz. Mindketten a saját eszközeivel vágtak vissza a saját dimenziójában!

A személyi kultuszos vádakra azzal szoktam reagálni, hogy ő nem követelt tiszteletet magának, hanem megadta neki az ember. Éreztük, hogy ki ő. Nem miniszterelnökként, hanem egyébként is. Az a fajta jellem, amit felismert benne szinte mindenki, tiszteletet szült. Ha jobban szervezik a médiáját, akkor ez átjött volna, de ismeretsége és környezete nem tartalmazott olyan embereket, akik erre képesek lettek volna.

Személyes élményeim

Ha személyes élménnyel kezdem, szeretném azzal is zárni. Rengeteg magyar politikust ismerek, van összehasonlítási alapom ahhoz, amit most leírok. Általában azt keresem mindegyikben, hogy egyébként milyen ember. Kevés, nagyon kevés az, akiben eddig nem találtam semmilyen értéket. Antall József viszont azon kevés magyar politikusok egyike, akikben soha nem kellett keresni. Én a tudást, az igényességet tisztelem. Benne mindez úgy volt meg, hogy gondolkodás nélkül ismertem fel, hogy értelmes emberrel van dolgom.

Az írásom elején felidézett eseményt követően még kétszer találkoztunk társaságban. A második találkozáson egy bizottság póttagja voltam, aki véletlenül, egy betegség miatt tudta meg, hogy aznap egy ünnepségen találkozni fog a miniszterelnökkel. Mivel nem értettem vele egyet, nem akartam menni, de a programkezdet előtt 10 perccel győztek meg, hogy csak legyek jelen, nem kell fényképen szerepelni, kamerába állni és így tovább. Amikor megérkezett a helyszínre, mindenkinek köszönt. Amikor kezet fogtunk akkor megjegyezte, hogy ismerjük egymást valahonnan. Utána a sok fotós miatt én elvonultam.

A harmadik alkalom ezt követően volt, szigorúan munkamegbeszélés miatt kellett elmennünk egy egyeztetésre az Országgyűlés épületébe. A megbeszélés szünetében köszönt rám és emlékezett rá, hogy akkoriban megismert, de nem tudja honnan. Elmondtam neki, hogy meghívott kávézni és nagyon rövid, néhány perces beszélgetést folytattunk, politikailag semleges témáról. Akkor is megerősödött bennem az a vélemény, hogy csak az értheti igazán őt, aki személyesen is ismeri. Az viszont igaz, hogy nem az átlagember hibája, hogy nem ismerte meg személyesen.

Egy nagyon klassz értékelés:

http://index.hu/velemeny/jegyzet/2009/06/18/jovo_ido_4._a_parazita_demokraciak_vegnapjai/

Korábban - nem ennyire cizelláltan - én is ezt írtam.

Ma írtam egy blogbejegyzést a meglepetést hozó Jobbikról és LMP-ről. Ma ugyanazokat a gondolatokat elmondtam egy zárt körben. Az ott elhangzottak miatt újra megnéztem az LMP honlapját. Padlót fogtam….

Tiltakoznak a hazai uránbányászat ellen. Akkor teszik ezt, amikor először a magyar történelemben lehetne az uránt gazdaságosan bányászni. A közvetlen és a járulékos hasznok bőven fedezhetik a biztonságos üzemet és a helyreállítást. Egy megújulást ígérő, haladó és zöld pártnak nem csípőből az uránbánya ellen, hanem annak ésszerű működtetése mellett kellene pálcát törnie. Bízom benne, hogy nem él bennük gyűlölet az atomerőművekkel szemben és abban az esetben, amikor majd döntő szavuk lesz egy új, korszerű és biztonságos magyar atomerőmű megépítésében, nem ellene szavaznak. Ha mégis, akkor nem szeretném döntő helyen látni őket. Nem kell még egy SZDSZ akkor sem, ha máshol vannak a hangsúlyok (itt most a vízenergiára gondolok, nem atomra).

A programjukat olvasva igaz, hogy vannak benne jó gondolatok. Nem akarok bántóan fogalmazni, de ezen jó gondolatok egyike sem saját. Egy választási kampányban minden párt ugyanezt ígéri (hangsúlykülönbségekkel), ugyanilyen hangzatos nyilatkozatokat tesz. Amikor hatalomra jut, akkor realitásra, pénzhiányra hivatkozva nem tesz semmit vagy maradnak a látszatmegoldások.

Tanárként kiakadtam azon, hogy a diákok esetében célként fogalmazták meg egy bizonyos tesztsorozatra vonatkozóan, dátumhoz kötve adott %-al való jobb  szereplést. Nekünk, tanároknak és a diákjainknak is elegünk van ebből. Tanítani akarunk, jó minőségben úgy, hogy a politika ne szóljon bele mindenbe. Őszintén szólva egyáltalán nem érdekel sem engem, sem a diákjaimat a teszteredmény. Nekem az a fontos, hogy legyenek minden főbb területen kiműveltek, legyen olyan tudásuk, ami kissé mélyebb szintű, legyenek képesek összefüggésekben gondolkodni, kutatni, rendszerezni, sok lépésből álló feladatokat megszervezni és megoldani. Nekem az a fontos, hogy mindemellett tudjanak alkalmazkodni ahhoz a közösséghez ahol élnek és tudjanak adni a környezetüknek és építsék, vigyék előre azt. Még ez is kevés, de ettől is távol vagyunk. Ha az általam felsoroltak megvalósulnak, majd akkor jöhetnek azzal, hogyan szerepel az ország a kompetenciaméréseken. Addig nem. Nem érdekelnek az eredmények, a százalékok, mivel alapelvárások nem teljesülnek. Ne jöjjön nekem egy újabb párt ilyen látszatdolgokkal, hogy érjünk el 10%-al jobb eredményt. Ebből nem kérek. Sokan mások sem! Ugyanis láttunk már ilyet.

A programjuk, megállapításaik többi része a mai magyar politikában már szinte hihetetlen. Számtalan párt mondta már, hogy tenni kell a lakáshelyzet miatt valamit. Miközben a kiadó lakások és albérletek piacán havonta milliárdok cserélnek gazdát, miközben egyre több a hajléktalan, szinte minden valaha is kormányra került párt azzal kérkedik, hogy milyen jó megoldásokat dolgozott ki a lakhatási problémákra. Nem szeretném, hogy majd az LMP is valami ilyet tegyen. Nekik majd az lesz a gyógyír (lakáskassza, fészekrakó, stb. után), hogy támogatást adnak annak, aki vidékre költözik.

Az is rendben van, hogy kell zöld energia. A megoldás nem is bonyolult. Háztetőnként 2 millió forint, mindenhol napelem és egyéb kellékeivel együtt létre lehetne hozni egy országos napelemekkel működő energiatermelő-hálózatot. Ha csak nappal működne, az is megtakarítást eredményezne. Szomorú, de igaz: támogatni kellene a kiépítést. Már rég ajánlani kellett volna, hogy a kihelyezett napelemeknek mindenképpen minimum 90%-át fizesse ki az állam. Készültek már elemzések erre vonatkozóan. Megnőne az emberek fizetése (hiszen a jövedelmek nagy része elmegy rezsire), ki lehetne váltani korszerűtlen erőműveket vagy éppen exportálni lehetne a megtermelt áramot, munkahelyek jönnének létre, stb. stb. Ilyen jellegű radikális eleme viszont nincs a programjuknak.

Csupa-csupa ismert szlogen egy pártba, egy programba gyűjtve. Csupa üres ígéret, mindet gondosan olyan határok közé terelve, hogy azért ne sértsen nagytőkés érdekeket. Igaz, az élelmiszerbiztonsággal kapcsolatos megfogalmazásaik ígéretesek… első olvasatra. Sok aktív és bukott politikust ismerve, nekem a sorok közül az sejlik, hogy ki kell zárni az ócska élelmiszert, ugyanakkor a leírtak teret engednek a hazai nagy cégeknek. Ismerve a magyar cégeket, le fognak csapni a lehetőségre. Már megint mi, kisemberek járunk majd pórul, mert egyik vacak helyett kapunk egy másik vacakot a tányérunkra.

Minden értelemben.

Külön kérésre öncenzúrát gyakorlok, így az eredeti bejegyzést negyedszerre is átírtam. Ennyi maradt belőle:

Úgy történt, hogy az itt is publikált véleményem Trianonról előadtam. Az egyik diákszervezet kért fel arra, hogy mondjak valamit egy olyan összejövetelen, ahol ők Trianonra emlékezve gyűlnek egybe. Ott lehetett kérdezni is és mivel megadtam a prezentációban az elérhetőségeim, kaptam visszajelzést is.

Visszajelzésnek közel 20 email jött eddig, mindenki kedvezően nyilatkozott. Ez azért nem jelent semmit, mert nem pazarolnék időt arra, hogy írjak olyannak, akinek az előadása vacak volt. Akinek nem tetszett, az biztos nem írt.

A kérdések érdekes voltak. Mind azt feszegette, hogy van-e lehetőség revízióra, illetve milyen célja lehet bármely későbbi magyar kormánynak, amelyik felelősséget érez az „ősi” területekért?

Túl azon, hogy ezek nem egyszerű kérdések, nagyjából minden álláspont az alábbi pontokban foglalhatók össze.

Figyelem: nem politika jön, hanem eszmefuttatás, politikai zagyvaságok nélkül. Párthívőknek nem ajánlott a további olvasás (ne legyen félreértés: semmilyen párthívőnek nem ajánlom).

1. A népesség összetétele megváltozott.

2. A helyben élő nem többségiek (ez fontos) jogai nem biztosítottak. Az elcsatolás indoka és ígérete is lényeges kérdéssé teszi, hogy jár-e valamilyen retorzióval, ha valaki mondjuk csak magyarul beszél vagy magyarul akar tanulni. Ugyanez igaz egyébként a németekre vagy a románokra is, lehessen szabadon használni az anyanyelvet.

3. Olyan megoldás kell, amit a helyben élők akarnak. Ezért célszerű lenne a társadalmi vita és a népszavazás. Népszavazás esetén ügyelni kell rá, hogy egyszerű többség ne legyen döntő, mert akkor 51% akarata érvényesülhet a 49% felett és feszültséghez vezethet. Olyan választási lehetőségeket kell kínálni, melyek mindegyike normális megoldás.

Az egyes részekre vonatkozóan az alábbi megoldási lehetőségek látszanak célszerűnek:

Burgenland (Várvidék): itt nincs értelme feszegetni a kérdést, elenyésző számú a panasz. A magyaroknak vannak kollektív jogaik, de nem kezdettől fogva, hanem a XX. század második felében kapták meg ezeket. Úgy néz ki, hogy az ottani magyarság sem akar csatlakozni. A magyarság 2-3%-os jelenléténél erősebb a horvátok aránya. Ez a terület ilyen szempontból „elveszett”. Értem ezalatt, hogy ez egy végleges veszteségnek látszik.

Szlovákia: mindenképpen el kell gondolkodni a területi autonómián. Ez jelentheti a helyi önkormányzatok nagyobb önállóságát éppen úgy, mint magyar körzetek kialakítását. Jó ötletnek látszik egy szövetségi állam kialakítása is. Ebben a kérdésben az a gond, hogy a magyarság létszáma 10%, a cigányoké meg 9% körül van. Ennek ellenére a szövetségi rendszernek jobb lehetőségei vannak, mint a mostaninak. Szlovákia fennmaradásának is előnyösebb lenne. Jobban járna az egész ország, ha a szlovák és magyar elit összedugná a fejét és kitalálna valami előremutató megoldást (autonómia vagy szövetségi állam).

Lengyelország: az ide csatolt magyar falvakról a lakosság nagy része nem tud. Itt nincs ügy, ezek a falvak szintén „elvesztek”.

Kárpátalja: a helyzet elég súlyos. A lakosság 12%-a magyar, Beregszász, Ungvár és Munkács teljesen nyugodtan magyarnak tekinthető. Itt lenne értelme és realitása tárgyalni a határkiigazításról, sok ok miatt. Az sem mellékes, hogy vannak ruszin elszakadási törekvések, egy ruszin-magyar (vagy ruszin-magyar-ukrán) szövetségi államnak van létjogosultsága.

Erdély és a részek: a helyzet nem egyszerű és nem is jó. 20%-os magyarsággal nem mehet tovább az, ami most van. A helyi lakosság között is van olyan vélemény, hogy Erdély tartja el Romániát, bár ez ügyben nem láttam és senki (előadáson lévők közül) nem látott tényszerű adatot. Egy szövetséges állam, egy „keleti Svájc” létrehozása nem egy utolsó ötlet. Ha Erdély önálló államalakulat lenne, gazdaságilag is nyerne rajta a helyben élő többség. A magyar és a román politikának is jót tenne, legalábbis a diplomáciában használható lenne.

Vajdaság: ez egy érdekes összetételű körzet. A lakosságnak csak 65%-a szerb, közel 15% a magyarság és számos más népcsoport is jelen van. A helyzetet bonyolítja, hogy a szerbek éppen úgy, mint a magyarok „ősi” földnek tekintik. Még bonyolultabb a helyzet, hogy mindenkinek igaza is van. Ezért nem lenne rossz a régi rendszer visszaállítása: legyen hivatalos nyelv a magyar. Erre nincs jobb megoldás. Garantált képviselettel és alkotmányos védelemmel. Ez lehetne a minimális cél, kevesebbnek nincs értelme. A mai Szerbiának szembe kell néznie azzal is, hogy a magyarság és más nemzetiségek mellett a székelység is fel fog lépni. Ezért elébe kellene mennie a problémának és újra kellene gondolniuk Szerbiát. Ha mást nem, akkor legalább a burgenlandi példát kellene megfontolni.

Horvátország: a magyarok létszáma kicsi (3 ezrelék), de többségük egy helyen él, egy megyében. A horvátok baráti népnek tekintik a magyarokat (a délszláv háború miatt), de a magyarságnak kevés az intézménye. Nincsenek iskoláik elegendő számban, de nagyobb igény sem mutatkozik. Erről kellene gondolkodni, különben egyes részekből végleges „trianoni veszteség” válik egy évtizeden belül.

Szlovénia: ez egy mintamegoldás. Ahol magyarok vannak, ott a magyar hivatalos nyelv. Bármit tehetnek, amit akarnak. Nincs magyar nemzetiségi ügy, mivel az alkotmány őshonos népnek ismeri el a helyi magyarokat és olaszokat is. Ennek ellenére magas az asszimiláció. A politikában egyes elemek azt hangoztatják, hogy nem kellene a magyaroknak (1%) +jogokat adni (pl.: 1 hely a parlamentben), mert kevesen vannak. Viszont a szélsőségesnek tekintett pártokban magyarok is vannak, így ezt a kijelentést nem kell feltétlenül ellenségesnek kezelni.

Szándékosan hagytam Szlovéniát a végére. A körülöttünk lévő államokból Szlovénia és Ausztria lehetne a minta.

Arra jutottunk, hogy középtávon (vagy középtávig) a fent felsoroltak miatt, az ott említettek lehetnének a reális lépések.

A tényleges revízió ügyében mérlegelni kell, hogy milyen folyamatok zajlanak az egyes helyeken (asszimiláció megfordításának lehetősége, népességarány megváltoztatása, stb.) és az EU-tagság mit fog előidézni (tud-e gazdaságilag egységre jutni az adott régió). Ezek dönthetik el, hogy hosszabb távon meg lehet-e fordítani Trianont vagy teljesen átrajzolódtak a határvonalak.

Bár a történelemben semmi sem végleges és gyakran történik olyan, amire nem gondolunk. Például adódhat olyan extrém helyzet, hogy az emberiség meghódítja a Marsot és betelepíti. Az egész bolygó élete fordulna egyet. De ez már sci-fi. Méghozzá történész szempontból a legnemesebb értelemben.

 Trianonról, 2009-ben

 1990. június 4. Szabad György, az új Országgyűlés elnöke a 70 éves trianoni évfordulóra emlékezve egy perces néma felállással kíván tisztelegni. A Fidesz kivonul a teremből, nem ért egyet ezzel a dologgal.  

Eltelt 19 év és ma már úgy történnek az eseményej, hogy ma  a Fidesz azzal (is) próbál szavazatokat nyerni, hogy olyan kijelentéseket tesz, ami félig-meddig összekacsintás azokkal a választókkal, akik a Fidesz jobbszárnyához tartoznak, esetleg a Jobbik és a Fidesz között gondolkodnak.

Mit jelent Trianon a mai magyar közéletben?
Ezt.
Oda jutottunk, hogy Trianon nem más, mint egy ürügy a szavazatszerzésre.

A történész szemével nézve Trianon egy hálátlan téma. Legalábbis akkor, ha az ember megszólal. Amíg a történész magányában kutatja az oda vezető utat és magát a szerződést (diktátumot), addig nagyon érdekesnek bizonyul. Ám abban a pillanatban, amikor az ember kinyitja a száját, megjelennek olyan "szakértők", akik úgy érzik, hogy minden különösebb kutatás nélkül tudják az igazságot. Ezek a "szakértők" maximum annyit kutattak a témát illetően, hogy elolvastak pár könyvet (jobb esetben) vagy éppen megnézték, hogy éppen aktuális politikai pártjuk mit gondol aznap a dologról és 90-100%-ban átvették azt az álláspontot.

A történelem és a politika viszont nem egyenlő egymással (ha valaki nem érti miért, annak javaslom az antik görög világ tanulmányozását). Itt, ezen a blogon történész szemmel szeretnék írni a témáról, nem követve a magyarországi pártok méltatlan retorikáját.

rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.

Az egyik nagy probléma Trianonnal, hogy nemzeti élményként nem került feldolgozásra. A mai magyar társadalom nem tud vele mit kezdeni, ahogyan a politikai pártok sem tudják helyrerakni az ezzel kapcsolatos nézeteiket.

Emlékezni kell arra is, hogy a Monarchiából kivált Magyarország milyen kétségbeesett harcot folytatott az eredeti határok megvédéséért, már az első pillanattól kezdve. Tragikus és egyben méltatlan, hogy a mai megemlékezések nem szólnak a Székely Hadosztály küzdelmeiről és azokról a nemes és őszinte tettekről, amelyeket a határok, majd városok védelméért vittek végbe. Az egyik tiszt kijelentette, hogy a magyar kormányok soha nem mondanak majd le a románok megszállta részről, amikor átadta az egyik Maros felett ívelő hidat (nem így lett).

A mai hivatalos politika nem beszél arról sem, hogy a már nem monarchista hadsereg (nevében Vörös Hadsereg) akciót indított a megszállt területek visszafoglalására és ez bizony nagyrészt a Tanácsköztársaság szervezésében történt (itt is vannak azért csemegék, egyszer majd sorra kerül). Mindenképpen le kell tehát szögezni, hogy az 1918. októberi események és hatalomváltások alfája és omegája volt a határkérdés, pontosabban a területvesztés.

A Horthy-korszak nem kerülte ki, nem is kerülhette ki Trianont. A orszak fő törekvése volt a békés revízió. A korszak nagy érdeme, hogy azonnal reagált a problémára. Felismerte, hogy katonailag már többet nem lehet tenni (amúgy sem keveset tettek, hiszen a románokat főként diplomáciával, és  némi katonai fenyegetéssel, de visszavonulásra kényszerítették) ezért politikai programot dolgozott ki Trianon revíziójára. A program egyik eleme volt a békés jelleg, a másik pedig annak hangoztatása, hogy az adott területek nem maguk hoztak döntéseket a hovatartozás kérdésében. A korszak vezetőinek többsége hitt abban, hogy egy helyi népszavazáson a területek egy része a Magyarországhoz tartozás mellett döntene akkor is, ha a magyarok nincsenek többségben (apró megjegyzésem, hogy hiba itt Sopronra hivatkozni).

A második világháború utáni helyzet annyiból volt kényelmetlen a magyar vezetésnek, hogy az új európai békerendszer megteremtésében a Szovjetunió szerepet vállalt és ezért nem lehetett nyíltan kritizálni. A magyar külpolitikának voltak törekvései a határok megváltoztatására, de az 1947-es békeszerződés újabb területi veszteséggel zárult. Ebben a kérdésben érdekes lenne megvizsgálni, hogy a magyar diplomácia vesztett-e vagy győzelemmel tért vissza.
Ismerve a szomszédos országok törekvéseit és a nagyhatalmak álláspontját, könnyen előfordulhat, hogy az 1920-as határok visszaállítása (a pozsonyi hídfő elvesztésével is) egy győzelem volt, vagy legalábbis egy nagyon rossz helyzetből jutottak vissza az álláspontok 1920-hoz, vagyis nagyjából ahhoz az állapothoz (nagyjából, mert Pozsony környéke 1947-ben lett elcsatolva és a trianoninak nevezett határok csak 1924-ben alakultak ki, 1920 és 1924 között számos változtatás történt).

A Kádár-rendszer legfelsőbb vezetése tudta, hogy Trianon egy probléma. Nem ismert széles körben, de voltak gondok abból, hogy a magyar pártvezetés (Kádár Jánost is beleértve) imperialista diktátumnak nevezte Trianont. Ezt az álláspontját Kádár János belső fórumokon védte és arra bíztatta elvtársait, hogy nem kell félni igazságtalannak nevezni az 1920-as szerződést. Önmaga is tudta, hogy a határon túli magyarok kérdése nem tekinthető rendezettnek, de valami korszerű megoldásban gondolkodott, ami a határoktól függetlenül képes lett volna biztosítani magyarok és nem magyarok élethelyzetét. Mint ismert, nem sikerült. A magyar diplomácia sorra kudarcokat vallott (Grósz Károly kudarcáról már írtam ezen a blogon is).

Ennek ellenére abban a Fidesz által nagyon elítélt és megátkozott mocskos rendszerben is úgy tanították Trianont, mint felháborító igazságtalanságot. A legelvtársibb kommunista tanár is így nyilatkozott. Igaz, hogy volt olyan, aki ehhez hozzáfűzte, hogy azért ezt ne reklámozzuk, de tudnunk, hogy így van.

1989-ig azonban az elcsatolt területeken nagy változások történtek. Több helyen úgy változott meg a magyarok számaránya, hogy körülbelül ugyanannyi magyar élt a településen, mint 1920-ban, de a más nemzetiségűek száma a többszörösére nőtt. Az áttelepítések, lakosságcserék szintén felforgatták a nemzetiségi arányokat. Másfelől az elcsatolt részen élő magyarok jelentős száma berendezkedett, mint minden 1920 után betelepített nem magyar család is, az új körülményekben való életre. 1989-ben már nem lehetett kitelepíteni vagy elküldeni a több évtizede ott élő családokat, akiknek nagy része szülőföldjeként tekintett a korábban 1000 évig magyar területre.

Ekkor jött a rendszerváltás. Antall József 15 millió magyar miniszterelnökének nevezte magát, majd a 70 éves évfordulón a Fidesz kivonult, mert nem tartotta jó ötletnek a megemlékezést. Ez is jelezte, hogy az új politikai elit ugyanolyan tehetetlen, mint az elődjei. Viszont tenni akartak, legalábbis egy részük.

Az Antall-kormány egyik nevezetes és szerintem szégyenletes tette volt a horvátok részére a fegyverszállítás. Nem akarok itt vitát gerjeszteni, de a szerbek magyarellenességét kellőképpen megalapozta az, hogy a magyar kormány (is) támogatta az ellenük forduló horvátokat (bár nem a horvátok kezdték!). Az Antall-kormány sokszor úgy állt a délszláv-válsághoz, hogy nem beszélt azokról a magyarokról, akik őszintén hittek Jugoszlávia megmentésében. Voltak ugyanis olyan magyarok, akik Jugoszláviában lehetőséget láttak és korábban találtak is. Bár hiba volna elhallgatni, hogy a kiszakadó államokban a másik oldalon is voltak magyarok, illetve Vajdaságban is (akiknek eléggé megnehezítette az életét az Antall-kormány egy-egy intézkedése, de ez "csak" szubjektív megítélés egy ott élőtől...).

Az Antall-kormány az MSZP-vel karöltve kötötte meg az ukrán-magyar alapszerződést, melyről szintén kevés szó esik. Abban az időben lett volna realitása annak, hogy Kárpátalja vagy egy része más státuszba kerüljön, de az Antall-kormány elhatárolódott az ilyen szándéktól és lényegében feladta a területet. Ez lehet egy politikai állásfoglalás, ami gesztusok szintjén jelzi, hogy nem akar a kormány határmódosítást, de azért lettek volna lehetőségek, amelyeket meg kellett volna lovagolni. Főként az ott élőkre gondolva kérhettek volna garanciákat vagy akár helyi népszavazást valamilyen belső önállóságról (kevésbé köztudott, de Kárpátalján nem csak magyarok élnek, hanem más nemzetiségek is, közülük jó pár nem szeretne Ukrajna szerves része lenni).

A Horn-kormány annyira nem tudott mit kezdeni Trianonnal, hogy az időközben „Trianon-ellenessé váló” Fidesz (idézőjel azért, mert nem szó szerint értendő!) kétségbe vonta az alapszerződéseknek akkori formáját és hasznát. A parlamenti pártok óvatosan és ügyes kifejezésekkel kritizálták a Horn-kormánynak ezt a lépéssorozatát. A kritika megfogalmazása olyanra sikeredett, hogy nehéz lenne pár szóval ismertetni az érintett pártok véleményét, mivel több módon is magyarázható. Számomra ebből az következik, hogy azért úgy tették a nyilatkozataikat, hogy kormányra kerülésük esetén ne okozzanak diplomáciai bonyodalmat. Abban a négy évben viszont véglegesen kiosztották a szerepeket. Aki trianonozott az nacionalista lett (pejoratív és nem pejoratív értelemben), aki meg nem, az meg hazaáruló. Ezzel Trianonnal kapcsolatban is kialakult a magyar belpolitika patthelyzete, de nem csoda, mert minden területen ezt tette a 19 éve uralkodó politikai elit.

Az agyontömjénezett Orbán Viktor sem szerepelt úgy, ahogy a mostani szereplései  sugallják. Amikor miniszterelnök volt, olyan törvényt szorgalmazott a kormánya, amely azt kívánta megvalósítani, hogy a határon túli magyarok maradjanak a határokon kívül. Ha egyszer majd lehet józan érvekkel beszélgetni a belpolitikáról, majd sokan joggal fogják kritizálni ezt a lépést. A távlati cél (a magyar tömbök helyben tartása) érthető, de hibás volt ilyen eszközt alkalmazni. Lehet, hogy más intézkedésekkel kellett volna ezt elérni vagy eleve más utat kellett volna választani. El kellett volna gondolkodni azon, hogy esetleg vannak áttelepülni vágyók és nem kellett volna megnehezíteni az ilyen terveket dédelgetők életét.

Az Orbán-kormány másik hiányossága a vajdasági állapotok kezeléséhez köthető. Sokáig nem tudhatjuk még, hogy mi történt a kulisszák mögött, de itt-ott felbukkan egy-egy olyan információ, mely szerint a magyar kormánynak (melyet Orbán Viktor vezetett), szinte tálcán kínálták a Vajdaság északi részét. Nem tudni, hogy ebből mennyi az igazság, de azért minimum ki kellett volna állni egy országon belüli önállóság mellett. Határozottan kellett volna tenni, nem a kulisszák mögött. Igaz, hogy Belgrádban örültek volna, ha Magyarország saját erővel is hadba lépne, de az Orbán-kormány erősítette azt a kialakulni látszó képet, hogy Budapest súlytalan.

A Medgyessy-kormány sok lépése előremutató volt. Itt sok olyan információ van amelyről a magyar közélet nem tud, de valami új politika kezdődött Budapesten, ami a gyors bukás miatt teljesen vissza lett bontva. Bár nem illő ilyet mondani, de talán 2005 is másképpen alakul, más lenne a mostani és a 90. évforduló is, ha az a külpolitika kiteljesedik, ami éppen csak kezdetét vette. Már nem tudjuk meg.

Aztán ott van a szánalmas és tragikus 2005. A magyar belpolitika szégyenfoltja. Trianont ránk kényszerítették, 2005 pedig a magyar pártok alkotása! Nem csak az MSZP-nek és az SZDSZ-nek, hanem a másik oldalnak is. A kérdésből minden magyarországi párt aktuálpolitikai kérdést csinált. Már szinte nem is meglepő, hisz minden olyan kérdés, amit a magyar belpolitika napirendre vesz, az úgy ahogy van a szemétkosárba kerül. Amiről beszélni kezdenek, annak nincs kegyelem, biztos, hogy elviszik a legelképzelhetetlenebb helyzetig és zsákutcába jutnak. Nekik ez így jó, de nekünk nem. Ami pedig a legfájdalmasabb: a határon túl élőknek sem. A népszavazás üzenete ugyanis az volt, hogy a határokon belül élők lemondtak a határon túl élőkről és lényegében ez Trianon győzelme lett.

Trianon és 2005 számára a Fidesz adta meg a kegyelemdöfést, amikor Mikola István ezzel kapcsolatban tett nyilatkozata lényegében az ellenük szavazókat bírta aktivitásra. A magyar politika ezzel még egy utolsót gyalázott Trianonon és 2005-ön (ám ne legyen kétségünk, ha a belpolitikai helyzet megkívánja, megteszik újra, számtalanszor).

Hol tartunk ma, a 89. évfordulón?

Trianonról nem lehet úgy beszélni, hogy az embert ne bélyegezzék meg. Trianon – számos más fontos kérdéshez hasonlóan – egy olyan pont, amivel az ember meghatározza a politikai és világnézeti hovatartozását. Ez hiba és fájdalmas dolog. Ide vezetett, hogy a magyar politika napirendre vette a kérdést. Hibázott a jobboldalnak az a része is, amely ezzel akart népszerűséget szerezni és hibázott a többi politikai erő is (FIDESZ, MDF, SZDSZ és MSZP is), amikor nem álltak ki Trianon érinthetetlensége mellett. Nem szabadott volna engedni, hogy Trianon az egyik politikai tábor játékszere legyen!

Miért lett így?

Trianon nem a magyarok ellen irányult. Bárki, aki azt képzeli, hogy a román, cseh vagy szerb politikusok döntöttek, akkor annak újra kell tanulnia a korszakot. Trianon ugyanis elsősorban azért jött létre, mert volt az I. világháború.

A háborút a napóleoni korszakhoz hasonlóan kívánták lezárni a vezetők és ezért jöttek össze Párizsban. Párizsban eleinte az volt a cél, hogy megakadályozzák az újabb háborút, szinte bármilyen eszközzel. Európán belül (a politikai Európát értve ez alatt) két veszélyes állam volt ebből a szempontból: Németország és a Monarchia.

A Monarchia semmilyen formában nem maradhatott meg, ezért kellett felosztani. A felosztás módjában viszont mindenkinek szó jutott, de ebben olyan felületesség volt tapasztalható, mely eleve lehetetlenné tette az ésszerű és igazságos rendezést. Minden képviselet azt szorgalmazta, hogy a Kárpát-medencéből a legnagyobb részt kapja meg. A hivatkozási alap a területen élő népcsoport és a "mi vagyunk itt régebben" érvelés volt. Ennek a nagyhatalmi döntéshozók (kellő befolyásolás hatására) szépen bedőltek és a magyar küldöttség nagyon keveset tudott elérni.

A magyar küldöttség tisztában volt vele, hogy a hagyományosan a Szent Korona alá tartozó területeket nem tudja egészében megtartai. Pontosan tudták, hogy a nemzetiségekkel kapcsolatos császári és királyi politika nem kedvezett mindenkinek, ezért egyszerűbb érveléssel álltak elő. Egyik érvelés volt a magyarok számaránya az elcsatolásra ítélt részeken, a másik pedig a Wilson elnök által felhozott önrendelkezési jog. A magyar politika azt hangoztatta, hogy a Monarchia nem magyar csoportjai lehet, hogy egy népszavazáson nem döntenének Magyarország ellen.

A párizsi döntéshozók nem hajlottak arra, hogy figyelembe vegyék a magyar érveket és olyan döntés született, ami részben kedvezett a magyaroknak és nagyobb részben a szomszédoknak. Úgy döntöttek, hogy nem a hadseregek megszállási vonalán fog húzódni a határ, amivel Budapest nyert. Így például a románoknak hátra kellett vonulniuk (nem kell elfeledni, hogy Győr vonaláig bevonultak 1919-ben). Azt viszont nem akarták, hogy az újonnan alakult államok (a Monarchia és Magyarország ellensúlyaként) gyengék legyenek, így nekik kedveztek, ezért mozgatták a sok évszázada változatlan határvonalakat a szomszéd államok számára kedvezően.

Ebben a döntésben elsősorban a Monarchiával szembeni ellenérzés játszott szerepet és annak a megakadályozása, hogy Ausztria és Magyarország egyesüljön. Taktikailag fontos lépés volt az új államok megerősítése és előzetes megnyerése egy későbbi nyomásgyakorlás esetére. A magyarellenesség viszont nem játszott akkora szerepet, mint ahogyan azt egyes "hazafias" írók sejtetik. Legalábbis a nagyhatalmaknál nem, míg a szomszédos államoknál természetszerűleg igen. A nagypolitika (a kontinentális) pedig olyan, hogy az nyer, aki a háttérben jobban dolgozik.

Magyarország akkor nem volt egy olyan tényező, ami ellen fel kell lépni (itt a Tanácsköztársaságról azért nem kell elfeledkezni), hanem a Monarchia és a Habsburgok voltak a főellenség (a németekkel együtt).

A szerződés és a határvonalak nem estek egybe, így nem teljesen pontos trianoni határról beszélni. Voltak területek, amit a párizsi döntéshozók vagy a helyben élő nemzetiségek nem Magyarországnak szántak. Nem egyedül Sopron és környéke, hanem más területek is. Ilyen Pécs vagy Somoskőújfalú is, mely utóbbi település helyzete 1924-ben nyert rendezést. Számos más kicsi és nagyobb falu vívott komoly küzdelmet, mivel nem kívántak a szerződésben meghatározott helyen élni.

A határvonal, ami kialakult 1924-re, azonban nem volt végleges. A történelemórákról ismert, hogy a magyar külpolitika több alkalommal is sikeresen csatázott és az akkori politikai célnak (békés revízió) megfelelően szerzett vissza területeket. Amikor az 1947-es újabb szerződés megszületett, még akkor sem vált véglegessé az emberek tudatában a határ. Erre példa 1968, amikor a magyar katonákat örömmel fogadták (eleinte) a csehszlovákiai magyarok. Gyermekkoromban és egyetemistaként is sokat jártam a román-magyar határ melletti egyik, azóta várossá nőtt településen. Számomra meglepő és egyben megrendítő volt látni, hogy a helyben élőkben mennyire benne élt, hogy azt a vonalat valahol a fejük felett húzták meg és a napi gyakorlatban nem létezett számukra államhatárként az a fránya vonal (60 évvel Trianon és 40 évvel Párizs után sem!).

A határ nem volt ésszerűen meghúzva. Az új szlovák állam a kilencvenes években apró kiigazításokat kért (és kapott), de még a XXI. században is bonyodalmat okoztak az utak és a vasút vonalvezetése. Számtalan helyen okoz fennakadást ma is, csak a helyben élő ember nem reklamál, hanem problémát old meg, így erről mi nem tudunk.

A trianoni határvonal most sem tekinthető véglegesnek, hiszen az EU-csatlakozás és a határszerződés kölcsönönös életbelépése éppen jelképessé teszi. Ha a magyar diplomácia ügyesen teszi majd a dolgát, akkor a régiós-elvek miatt, gazdasági és kulturális tekintetben egyesítheti a földrajzilag összetartozó területeket (ne legyen kétsége senkinek: ha a földrajzi és gazdasági szempontok indokolják, akkor az egyesülés megtörténik a politika nélkül is).
Az EU - ha a magyar politika jól él vele - felszámolhatja a Trianonból eredő igazságtalanságokat. Ebben az a fájdalom, hogy előre látom: nem képes vele élni. Egyik erő sem.

Ami mégis gondot okoz
  az pedig annyi, hogy a magyar politika éretlen. Nem a szavazatszerzés eszköze kellene legyen Trianon és a határon túli magyarság. Nem akkor kellene szóba hozni, amikor a pártom szavazatokat akar.

Másik nagy gond a határon túli érintettek ügye. Ahogyan egy Burgenlandban élő magyar ismerősöm is mondta: "nincs az a pénz, amiért Burgenland magyar lenne". Mint elmondta, nem a gazdaság miatt egyedül, hanem a magyar politikai élet és a magyar közerkölcs a riasztó. Egyszerű példának hozta fel a szemetes utcákat.

A nyolcvanas és a kilencvenes években többször megfordultam Erdélyben, ahol az ottani magyarok (köztük sokan ismertek lettek mára) többször mondták el egy-egy fórumon, hogy a magyaroknak nem Erdély visszacsatolása az érdeke. Ők mondták, hogy a magyarországi magyarok lenézik az erdélyieket, ezért inkább önálló Erdélyt szeretnének és magukat 2005 óta szívesebben nevezik székelyeknek, mint magyaroknak.

A magyar politikai élet minden oldala szemet huny (szinte minden alkalommal) afelett, hogy az idő egyfelé képes haladni: előre.

A múltat nem lehet úgy helyreállítani, hogy 1:1 olyan legyen, amilyen volt. Országrészeken, területeken, városokban emberek élnek. Ezek élő emberek, életek, sorsok, nem lehet felelőtlenül vagdalkozni meg üzengetni úgy, hogy a következményeit azokra terheljük, akik semmiről sem tehetnek.

Kell beszélni Trianonról, de súlyához méltóan. Foglalkozni kell az elcsatolt részekkel, de úgy, hogy közben ne irtsa ki a mindenkori magyar politika az ottani magyarságot. Ehhez viszont fel kell nőni és a magyar politika ettől nagyon távol van. A mai évfordulón nem lehet elfelejteni, hogy ez hozzátartozik Trianon tragédiájához.

Maradjunk annyiban, hogy nem lehet szó nélkül elmenni amellett, ami a magyar belpolitikában történik az EP-választási kampányban. Bár én egy senki vagyok, mégis arra kényszerülők, hogy a magam igazságszolgáltatása előtt ezennel a magyar politikai életet megvádoljam a súlyos felelőtlensége miatt. Eddig sem volt túl jó véleményem a magyar belpolitikáról, de ezennel minden reményem elveszítettem, hogy a jelenlegi gárda (parlamenti és azon kívüli pártokat is ide értve) képes felfogni, hogy mi a feladatuk ebben az országban és ezen a kontinensen. Úgy érzem, hogy teljes lelki nyugalommal mondhatom ki, hogy ezek közül egyik sem méltó arra, hogy a politika közelébe engedje őket valaki. Illúzióim nincsenek, mert ők maradnak és az ő példájukon felnövekedett emberek, akik majd politikusnak fogják nevezni magukat.

A 2009-es választás tétje sok párt szerint az, hogy KI LESZ A HARMADIK ERŐ…

Ez hülyeség.

Igaz, az első helyezett nagyon fog örülni (ha van, ha nincs egyenlőség).

A harmadik is, akár JOBBIKnak, akár SZDSZnek fogják nevezni.

Az igazi kérdés azonban nem ez és nem erről kellene beszélni.

Tegyük fel, hogy a JOBBIK egy olyan párt, amelynek vezetői a legnagyobb titoktartás közepette Adolf Hitlert és Szálasit kutatnak és az a céljuk, hogy Európában újraélesszék Hitler eszméjét, Magyarországot pedig átszervezzék hungarista állammá. Nem ez a valóság, de tegyük fel, hogy így van. Tegyük fel, hogy a JOBBIK e miatt a választás miatt majd szalonképes erő lesz és eléri a célját. Ha így lenne, még akkor sem lenne akkora nagy a baj, mint amekkora előre várható és jósolható.

A fő kérdés ugyanis az, hogy mi legyen Európa keleti felével. Pontosabban az EU keleti felével. Nyugaton ugyanis egyre többen nem értik, hogy miért kell nekik a mi nyűgjeinket elviselni, miért kell a mi korszerűtlenségünket pénzelni. Nekik kezd elegük lenni és ha azok az erők jelentős befolyáshoz jutnak, akik tenni akarnak ez ellen, akkor új vasfüggöny ereszkedik Európára és mi megint a keservesebbik részt fogjuk kapni az egészből. Ez a mostani választás igazi tétje.

A magam részéről olyan embert küldenék az EP-be magyar képviselőnek, aki meg tudja védeni az érdekeinket. Aki nyíltan megmondja a mai magyar belpolitika minden egyes oldalának, hogy nem mehet tovább az osztozkodás, hogy nem lehet tovább pénzt önteni a pártkörüli személyek cégeibe, hanem az állami bevételnek értelmes módon kell hasznosulnia. Ha lenne egy ilyen magyar EP-képviselőkből álló csoport, akik ezt megtennék, akkor az sem bántana, hogy ők maguk kérnék, hogy az EU egyik intézménye se pumpáljon pénzt az országba, amíg nincs rend. Így lehetne megakadályozni, hogy elveszítsük a korszerűsítési és támogatási lehetőségeket.

Erről kellene beszélnie a jelölteknek. Azt kellene programként hirdetni, hogy visszaszerzik Magyarország jó hírnevét, vagy megteremtik, ha nem is létezett.

Mit tesznek e helyett a mi pártjaink? Marakodnak a koncon, ott akarnak lenni a zsírosbödönnél.

Számomra ez undorító. Így egyszerűen és különösebb kommentár nélkül üzenem mindegyiküknek, hogy undorodom a marakodásuktól és a felelőtlenségüktől. Szégyelljék magukat!