hungaropoliticus

Külön kérésre öncenzúrát gyakorlok, így az eredeti bejegyzést negyedszerre is átírtam. Ennyi maradt belőle:

Grósz Károly a rendszerváltás első miniszterelnöke volt. Annak idején csak a televízióból ismertem, de már akkor is láttam benne, hogy egy másik időben élve ez az ember nem akárki lett volna. Szépen, pontosan beszélt, tudta, hogyan használja a sajtót, volt egy jellemző egyénisége. Ő nem egy olyan ember volt, aki éppen a kormányfői székbe került, mert nem volt más, hanem az a fajta volt, akit a  sors a miniszterelnökségre (vezetésre) hívott el.

Ugyanakkor szégyenletes hibákat is követett el, mintha valami átok ülne rajta és mindig elszámítaná a lépéseket. A politikusként felmutatott emberi vonásai és az elvtársai által róla tett megjegyzések (a visszaemlékezéseikben) sok gyenge vonását tárták fel. Mégis az  akkori Grósz Károly sok mai magyar politikusra jó párt kört ráverne a politikai viselkedés szabályaiból. Nem azért, mert Grósz Károly egy különleges tehetség volt, hanem azért, mert a maiak annyira tehetségtelenek (neki meg volt tehetsége).

Egy idős ember volt, amikor személyesen is megismertem. Egy vele egykorú rokonom mutatott be minket egymásnak, akivel időnként találkozgattak. Meglehetősen őszintén beszélt arról az időről, amikor még volt Valaki és őszintén mondta el, hogy milyen hibákat követett el. Akkor már "csak" átlagos ember volt és mint a magyar politikusok legtöbbje, ilyen minőségében egész tűrhető volt.

Korai élete

Grósz Károly 1930-ban született (és 1996-ban halt meg, félúton a 66. életéve betöltése felé.) Korai élete Miskolchoz kötötte, nekem már önmagát miskolcinak nevezte. Szinte gyerekként lépett be 1945-ben a Kommunista Pártba, hamar ifjúsági vezető lett (1949), majd 20 éves korától a jugoszláv-magyar határon szolgált tiszti rendfokozatban.

A "megtérő" forradalmár

Onnan került a borsodi pártbizottság osztályvezetői székébe 1954-ben. Életének ezen időszakáról elég kevés adat ismert. Nekem abban a szerencsében volt részem, hogy egy nagyon őszinte kitárulkozás keretében ismerhettem meg, hogyan gondolkodott (vagy: mit gondolt később arról, hogy ő hogyan gondolkodott akkoriban). Azok közé tartozott, akik a párt reformszárnyához sorolhatók voltak. Bár a forradalom leverésekor éppen a forradalmárok oldalán állt, mégis ő lett a megyei pártvezér. Valami titkos segítő alkut ajánlott neki és eltakarította az 1956-os cselekedeteit. Ezek a gondos kezek azt is elintézték, hogy a gyanú elkerülése miatt kitüntetést is kapjon, a forradalom leverésében játszott szerepe miatt (az akkori terminológia ezt másképpen nevezte)!

Ő úgy gondolta, hogy 1956 egy olyan forradalom, amely szocialista volt. Számos újságot lobogtatott meg, melyben igazolni vélte, hogy az egyszerű felkelő munkás, szocialista elveket vallott. Ebben a szellemben gondolkodott ő is, de az új hatalom eljárást alá vonta és csak a  titkos segítői mentették ki ebből a szorult helyzetből. Különböző helyekre rakták pártszolgálatra, főleg agitációval foglalkozott (innen az érzék a sajtóhoz). Ez nem mentette meg mindentől, mert indult ellene egy kellemetlen vizsgálat és eltávolították a megyei pártvezetés éléről, de azért a vezetői székét megtarthatta, csak a cím és a helyszín változott.

Az első nagy lépés 1979, amikor újra ő a borsodi pártvezér (23 év után), 1980-ban pedig KB-tag. 1984-ben már a Budapesti Pártbizottság első titkára, igazi hatalmi pozícióval, amit a PB-tagság is jelez (amit 1985-ben kap meg).  Az óvatos válságkezelés és a fiatalítás jegyében kerül  a miniszterelnöki székbe, 1987-ben.

A csúcson kell bukni?

A miniszterelnök akkoriban nem olyan miniszterelnök volt, mint ma. Nevében is a Minisztertanács elnökének nevezték (nem miniszterelnöknek) és sok kérdésben nem ő maga döntött, hanem a Kreml vezetői. Ennek ellenére karakteres miniszterelnök lett belőle. Reformerként mutatta meg magát. Olyanokkal dolgozik együtt, mint Medgyessy Péter, Horn Gyula vagy Pozsgay Imre. Nyugatra utazik és nyugati vendégeket fogad, a sajtót pedig úgy használja, hogy minden helyzetből előnyt kovácsol.

1988 elején már nagy önbizalommal rendelkezik, ennek jele, hogy az akkori pártfőtitkár, Kádár János ellen kezd lélektani hadviselést. Sokszor nevezi Kádárt öregnek, olyan értelemben, hogy vissza kellene vonulnia a politikától. Minden irányban terjeszti ezt a véleményét. A párton belül is, Nyugat felé is és Moszkva felé is ilyen nyilatkozatokat tesz.

A karrierje csúcsára akkor ér, amikor 1988 májusában a pártértekezleten ő lesz a párt főtitkára. Bár Moszkva is szeretett volna váltást, azt senki nem gondolta előre, hogy a személyi változás akkora arányú lesz, mint amekkora lett. Grósz egy nagyrészt új és reformer garnitúrával vághatna bele a hatalma csúcsán az ország vezetésébe, de a pártján belül sok a „dudás”. Grósz sokaknak van útban és sokan szeretnék a pozícióját. Mégis sütkérezhet a sikerben.......egy rövid ideig.

A nyugati látogatásán még senki sem gondolja, mekkorát fog bukni. Karizmatikus, határozott emberként mutatja meg magát. Ugyanakkor párton belüli riválisai megérzik, hogy Grósz bármennyire is ügyes, nem elég taktikus. Nem tud úgy előre gondolkodni, hogy a komoly stratégák ellenében talpon maradhasson. A nyugati utakon feltett kérdésekre adott válasza határozott és kemény kezű embert mutat, de nyilatkozatain már egyre többen mosolyognak. Kielemzik és úgy gondolják, hogy Grósz annyira magabiztos, hogy nem lesz nehéz megbuktatni.

1988 augusztusának vége a bukása kezdete. Bukása viszont nem fokozatos, hanem az 1988-as év ütemét tekintve is váratlan. A román vezér, Ceausescu meghívja egy találkozóra Aradra hogy egy román-magyar csúcson vitassák meg a problémáikat. Igazság szerint Grósz sikere nem volt az akkori párt külügyi szakértőinek sem érdeke, de talán ők sem gondolták, hogy a minden hájjal megkent Ceausescunak egy Grósz Károly nem több egy gyors villásreggelinél (vagyis Grószt nem a külügyérei gáncsolták el, hanem maga Ceausescu és az emberei).

Aradra a magyar miniszterelnök-pártvezér már nem is a saját kocsijával érkezett. A román hatóságok egy másik kocsiba ültették és úgy vitték Aradig a határtól, hogy közben lehallgatták a beszélgetését. Grószt egy magyar tévéstáb kísérte (ez fontos volt Grósznak), de a román hatóságok úgy szervezték meg, hogy a Grószt kísérő stáb lemaradjon és ne rögzíthessen semmi  olyat, ami  a román vezetőnek nem tetszett. Grószt spontánul kivonuló tömegek várták, de kocsija elkerülte az ünneplő magyarokat. Ez pedig még csak a kezdet volt!

Ceausescu a maga módján mindig megmutatta, hogy ő van felül. Grósz és az emberei elő akarták venni a határozottabb énjüket és már-már botrány felé közeledtek az események, amikor a patthelyzetet oldandó, Ceausescu négyszemközti beszélgetésre hívta a magyar kolllégáját. A beszélgetésre Grósz nem vitt tolmácsot, mivel a román vezér a sajátját hivatta (ez elég amatőr lépés volt!).

Grósz a beszélgetés után megtört, mindenben behódolt a románoknak és a magyar delegációt utasította, hogy őt kövessék ebben a viselkedésében. Talán sokan nem tudják a mai napig sem, hogy mi hangzott el a román vezető és Grósz Károly megbeszélésén. Ceausescu a megbeszélésen Grósz tudtára hozta, hogy Romániának nem okoz gondot Magyarország megszállása. Grószt lebénította ez a   lehetőség. Nem foglalkozott azzal a kérdéssel, hogy van-e alapja ennek az állításnak, vajon kivitelezhető-e a terv. Úgy érezte, hogy a szándék komoly és a román pártvezetés megfelelő előkészületeket tett, míg a magyar egyáltalán nem készült erre a lehetőségre.

[Természetesen nem jelenti ez azt, hogy soha szóba nem került ez a lehetőség magyar vezetők között. A magyar pártvezetés sokszor nevezte Trianont imperialista békének. Szigorúan bizalmasan szóba is hozták Erdély visszafoglalásának lehetőségét, de több vezető úgy értékelte, hogy ez olyan véráldozattal jár, amit bűn lenne meglépni. Kádár egy ilyen beszélgetés során azt találta mondani, hogy akár 1 millió önkéntes jelentkezne, ha a Párt ilyen döntést hozna, csak realitása nem lenne. 1988-ban Ceausescu többször is tett katonai fenyegetést és folytatott is előkészületeket egy esetleges román támadásra. Különböző csatornákon át feltérképezték a Magyar Néphadsereg egységeit és harci lehetőségeit. A magyar vezetés viszont tudta, hogy mindkét ország tagja a Varsói Szerződésnek és Magyarországon komoly szovjet haderő állomásozott, így nem volt a vezetésben hivatalos beszédtéma a Romániával szembeni megelőzés vagy védekezés, mivel egy ilyen támadás esetén Magyarország védett helyzetben volt.]

Grósz sokkot kapott és mániákusan menekült a Ceausescuval való konfrontáció elől. A magyar közéletben egyértelműen és azonnal megbukott és a leggyűlöltebb emberek egyike lett.  Miniszterelnöki hatalmánál fogva intézkedett még egy olyan tüntetés szétveréséről, amelyet a Ceausescu-rezsim ellen felkelő brassói munkásokkal való szolidaritás miatt szerveztek Budapesten. Aztán (azonnal!) a miniszterelnöki székből felállt és átadta azt Németh Miklósnak.

Ha bukni kell, akkor nagyot?

1989-90 a fokozatos lecsúszás ideje. Már csak az a kérdés, hogy meddig bukik még. A csúcsról hihetetlen sok nagy bukással haladt egyre mélyebbre és mélyebbre. A miniszterelnöki cím elvesztése után Moszkva is megtagadja a támogatását. Személyesen kéri ugyanis a moszkvai pártvezetést, hogy akár fegyveres erővel is, de segítsenek rendet tenni Magyarországon. Moszkva nemet mond, érzékeltetve vele, hogy nem ő a budapesti emberük. Kádár Jánosnál ott van az utolsó napjaiban is, és azon töpreng, hogy Kádár Jánossal a szocializmus is kihal az országból.

A párton belül Nyers Rezső, Németh Miklós és Pozsgay Imre lesz a riválisa. A 4 főember vetekedése 1989-ben (októberig) egyszer sem lesz eldöntött, de azt mindenki tudja, hogy a 4 nagy emberből csak Grósz lehet a vesztes és a másik három akár egyszerre is befuthat. Szinte hihetetlen, de megszüntetik alóla a pártot, amikor kimondják az MSZMP feloszlatását, majd a Magyar Népköztársaság is megszűnik (mindez 3 héten belül!).

Grósz részt vesz a párt újjászervezésében és az újjászerveződő MSZMP egyik vezetője lesz, (az első számú vezető egy tapasztalt külügyér lesz, aki elvileg jobb stratéga Grósznál) de még ez sem minden. Grósz Károly 1956-os pártfőnöke ünnepelt személy lesz. Mivel Grósz tagadta az 1956-os múltját, most nem mond és nem mondhat semmit, holott Grószt is lehetne ugyanolyan hősként ünnepelni az 1956 októberének végén és novembere elején tett cselekdeteiért (na jó, nem lehet, mert később megtagadta azokat). Az egykori kommunista vezetője ünnepelt forradalmár lesz, ő pedig az elátkozott  és megbukott kommunista szerepébe kényszerül.

A helyzet még ettől is lehet rosszabb: 1990-ben a tömeg közrefogja és leköpdösi őt. Visszavonul és nem foglalkozik többet politikával. Megérzi, hogy nem tud a pályán maradni. Korábban úgy képzelte, hogy erős, karakteres ember lesz, de nem alakult ki mögötte olyan támogatás, mint korábban Kádár János vagy később Horn Gyula mögött.

Gödöllőn éli le azt a pár évet, ami még életéből van.  Azt gondolta, hogy megfigyelés alatt tartották (melynek volt is alapja), de mégsem esik neki rosszul, mert a rá állított figyelők azt a tényt jelzik neki, hogy mégis számít valakinek, erősíti az önbecsülését. Egy egyszerű, néha megtört, néha víg kedélyű öregemberként hal meg 1995-ben.

Grósz Károly sokszor volt a legjobb időben a legjobb helyen. A realitásérzékére célozva viszont így folytatható ez a mondat:… és soha nem tudta, hogy mit tegyen.

Mivel azzal ment el a múlt hét, hogy ki legyen a miniszterelnök, pár érdekes exminiszterelnökről kellene írnom. Rengeteg anyagom van, meg kellene tenni.

Külön kérésre öncenzúrát gyakorlok, így az eredeti bejegyzést negyedszerre is átírtam. Ennyi maradt belőle:

Külön kérésre öncenzúrát gyakorlok, így az eredeti bejegyzést negyedszerre is átírtam. Ennyi maradt belőle:

Ezt a blogot azért indítottam, mert szerettem volna a politikát és a történelmet más szemmel vizsgálni. Azóta, 2008 nyara óta, csak kapkodom a fejem, mert nem akarom elhinni, hogy az, amit átélek, maga a valóság.

Sokat gondolkodom azon, hogy lehet-e ekkora véletlen a világon? Mintha minden politikai szereplő a legidétlenebb úton indulna el. Mintha mindenki arra játszana, hogy egyre ostobábbnak látszódjon. Nem, nem hittem, hogy ez megtörténhet Magyarországon. Mégis  megtörtént. Újra kell kezdenem és 2009 márciusában újra is kezdem. Most.

Élek, tengődöm egy olyan országban, amely nem tud szembenézni sem a múltjával, sem a jelenével. Azért, mert ennek az országnak a vezetői olyanok, akik csak különböző szűrőkkel ellátott szemüvegeken képesek látni a múltat és a jelent. Az ellenzéke is ilyen. Sem a kormány, sem semelyik ellenzéke nem hiszi, hogy ebben az országban élnek gondolkodó emberek és azok esetleg többségben vannak. Azt gondolják, hogy ostoba tahók élnek ebben az országban.

Itt volt példának a mostani március 15. A kormányok soha nem tudtak forradalmat ünnepelni. A forradalom ugyanis soha nem lehet egy hatalom ünnepe. Egyetlen hatalom sem tud kezdeni bármit is egy forradalommal. Még egy olyannal sem, mint március 15. A forradalom az UTCA tulajdona, a nép alkotása. Ez a kormány nem talált más megoldást, mint lezárja az UTCA-t és kordonok közé zárja a népét.

Egy normális helyen az ellenzék felcsattana. A mi országunk ellenzéke szójátékokba kezd. Ha nem éppen milliók életéről lenne szó, akkor nevetséges is lehetne az a szójátékhalmaz, amit a mai kormány ellenzéke megalkot. Nekik ennyire futja, többre nem.

Nem tudtam eldönteni, hogy melyik esemény mutatja meg jól a mai politika éretlenségét. A cumisüvegek elkobzása, a 12 pont "betiltása", a rendőrség egyes emberei által elkövetett visszaélések, a vidék rendőrnélküli állapotának következményei… mind-mind azt jelzi, hogy valami nincs rendjén.

Mintha az élőlények egy furcsa evolúciója következtében a magyar politikai palettát elárasztották volna valami furcsa mutánsok. Ezek olyan emberré lett élőlények, akik az emberi fejlődésben 300-400 évvel hátrébb vannak. Nem hallottak még francia forradalomról, felvilágosodásról sem, de talán még a reneszánsz gondolkodás is idegen tőlük. A maguk módján értelmesek, gondolkodnak, átvették a modern nyelvet (pechünkre a magyart). Ez a mutáns lett a magyar politikus. Eleinte még kevesen voltak, de szaporodnak és az eleinte még közülünk valóknak is képesek lettek lecserélni a személyiségüket. Szaporodnak és szaporodnak, amíg megállíthatatlannak látszó terjeszkedésüknek gátat nem szab valami.