Olyan államfője van Magyarországnak, aki ért valamit. Személy szerint nem értettem egyet azzal, ahogyan a kézfogás mellőzését kezelte és volt pár olyan lépése amit feleslegesnek ítéltem, de már a kezdetektől (2005) tudtam, hogy Sólyom László egy jeles államfő lehet.

A mostani augusztus 20.-a és 21.-e is mutatja, hogy Sólyom László ért valamit abból, hogyan kell államfőként politizálni. Biztos vagyok benne, hogy a szlovák-magyar határon való megállása példát mutat. Többről van szó itt, mint egy szobor vagy egy szlovák-magyar konfliktus, amelyben a magyar államfőnek megtiltják egy adott napon a belépést. Azzal, hogy megállt a határvonalon, a két nemzet közötti tarthatatlan történelmi helyzetet demonstrálta.

Szlovák és magyar identitás

Ahogyan a magyar, úgy a szlovák történelem hazai tolmácsolása sem teljesen reális. Ha összevetnénk a két nemzet történelemkönyveit, számos ponton éles ellentmondásokat találnánk. Az ellentmondások egyik sarokpontja az, hogy ki volt itt korábban? Mindkét nemzetnek van olyan magyarázata, mely szerint saját maga.

Amikor utoljára voltam Szlovákiában, akkor éppen azt magyarázta egy szlovák kollégám, hogy mennyire magyar a magyar és mennyire szlovák a szlovák ember. Az ő véleménye szerint genetikailag a mai nettó szlovák ember és a magyar ember nem egyenes ági rokona a 900-as évek magyarjának vagy szlovákjának. Láttam nála (is) az erről publikált eredményeket. Magával, az ilyesféle tolmácsolással nem tudok azonosulni, de tény, hogy genetikai szempontból a mai szlovák és mai magyar valóban távol van a IX. századi elődjétől. Az ebből származó következtetései már inkább magyarázatok és feltételezések sorozata, melynek létezik egy magyarok számára is kedvező tolmácsolása. Tehát ez nem vezet sehova.

A két nemzet, sőt a Kárpát-medence népeinek ezért van egy kedvezőbbnek tűnő szemlélete is, melyet Szent István királyig lehet visszavezetni.

Az a folyamat, amelyet a mai kor államalapításnak nevez, kétségtelen, hogy Szent István király idejében élte meg a legnagyobb lépéseket. István király szavait, mely az egynyelvű országról szól, sokszor olvastam elemzésekben, politikai beszédekben. Teljesen a saját véleményem erről az, hogy István önmaga is tudta, hogy a királysága egyszerre négy helyről is nyomás alá kerülhet. A két nagy, Bizánc és a Császárság érthető és ismert. Mellettük ott volt még a Pápaság és a határokon élő nomád, félnomád csoportok. Egy ilyen helyzetben a hatékony diplomácia segíthet és ennek része volt az idegenek letelepítése, másik pedig a Korona területeinek növelése. Abban az időben nem volt a mai értelemben vett nemzettudat, így érthető ez úgy, hogy István király szövetségeseket keresett a térségre áhítozó hatalmakkal és veszélyekkel szemben. Stabil államot és biztonságot kínált a más nyelvet beszélők számára is.

Maga az államalapítás (ha hosszabb folyamatként tekintjük), akkor nem csupán a magyar népnek szólt, hanem ez egy Birodalom kezdete volt. A későbbi királyok is így kezelték, nem véletlenül adományoztak országrészeket. A Birodalomnak, mint politikai intézménynek a lényege pont az, hogy több népre kiterjed. Azt, hogy a magyar állam nem homogén és nem pusztán a magyaroknak kínál biztonságot, fennmaradást, már az első királyunk is tudta. Ez azért fontos, mert a szlovákoknak az ősszlovák és ószlovák magyarázatai kényelmesen megférnek e szemlélet mellett. Akkor is, ha Szent Istvánra még ezek után sem képesek államalapító királyukként tekinteni. Nem is fognak talán soha, mert sokuk vallja, hogy nekik már volt államuk a magyarok előtt is. Sőt, az ő első államiságukat pont a magyarok rombolták össze a honfoglalás utolsó szakaszában.

Ez a történelemszemléleti ellentmondás igen erősen kötődik augusztus 20.-hoz, hiszen így egy olyan nem szláv államalapítót erőltetünk rájuk, akikben ők ellenséget látnak. A szlovákok ószláv/ősszláv identitása ilyen értelmezés szerint szintén ezredéven túli identitást takar. Jól érezhető, hogy a magyar államfő személyében a Magyar Köztársaság szlovák területen való jelenléte augusztus 20.-án mennyire sérti a szlovák identitást.

István királyban mégis meg lehetne állapodni úgy, mint aki a magyar honfoglalás utáni „állam nélküli” állapotra kínált egy korszerű megoldást a német befolyás ellen.

A XX. század hordalékai

Trianonig a Kárpát-medence egységes uralom alatt volt (a török jelenlétet leszámítva), mert ez a térség a mindenkori körülményeket tekintve csak így volt életképes. A magyar állami vezetés azonban amikor csak lehetett, elkövette azt a hibát, hogy alulértékelte a nemzetiségek kérdését. Ennek volt köszönhető, hogy a Szent István által alapított Birodalom nemzetiségei a magyarokkal fordultak szembe. Azok, akik nem akartak versenytárs birodalmat a térségben, erre építve kezdtek darabolásba. Trianon hordalékai nem nyújtottak megoldást. Legalábbis az itt élőknek nem. Európa más hatalmasságai megnyugodhattak, hiszen megszűnt egy gazdasági és politikai rivális a térségben. Az itt élők nemzetiségi probléma helyett újra nemzetiségi problémát kaptak. Ezen a ponton nem szabad elfeledkezni arról, hogy az emberek többségének egy darab élete van. Nem képesek 20-25 évet várni, mivel az életüknek a harmada vagy nagyobb része. Nyugalomra, biztonságra vágynak. Ezért a trinanoni döntés hozta helyzet senkinek nem volt kedvező, magánemberként a többségnek kényelmetlen lett.

Trianon másodlagos következménye lett az önálló szlovák állam a harmincas években, így Trianon a szlovák történelemszemléletben nem bír negatív jelentéssel.

A másik hordalék ami a két nép problémájára rakódik, az 1968. Az akkori csehszlovák vezető szlovák volt, éppen e miatt a prágai tavasz leverése szlovákellenes lépésként maradt meg a nemzeti történelemszemléletben.

A magyar történelemnek nem is akármilyen napján, augusztus 20.-hoz köthető a magyar katonai bevonulás ténye. A magyar bevonulás azon a napon óriási baklövés volt, amit 2009-ben is megszenvedünk. Ha a magyar államfő augusztus 20.-án szlovák területre lép, abban a pillanatban magával hozza a szláv államiság, a szlovák ősállamiság tagadását és a XX. század antiszlovák lépéseit, melyben a magyar államnak is szerepe volt.

Túl kell lépni?

A magyar politika is reagál a hasonló „atrocitásokra”. Jól emlékszem, hogy annak idején sokaknak nem volt szimpatikus, hogy Habsburg Ottó (az utolsó magyar király gyermeke, az utolsó magyar trónörökös) március 15.-én megjelent az országban és különböző kitüntetéseket kapott. A többség azonban belátta (különösen, aki ismeri őt), hogy felesleges ezen rágódni és nem lehet Ferenc József és Habsburg Ottó közé egyenlőségjelet helyezni. Ahogyan az ellen sem ágálunk, ha a német kancellár az országunkban tartózkodik augusztus 20.-án. Mondani pedig lehetne, hogy a súlyos történelmi múlt miatt ne lépjen be bizonyos napokon az országba. Ugyanezt üzenhetnénk a francia, a török és az orosz államfőnek, kormányfőnek is.

Egy olyan népnek, mint a szlovák, ezt nehéz megértenie. Egy olyan népről van ugyanis szó, amelyik harmada a magyarságénak, amelyiknek ötöde nem él a saját államában. Ennek a népnek a jelenlegi vezetői bizonytalanok. Jól tudják, hogy a magyar államfő nem csupán Szlovákiába érkezik, hanem a Szlovákiában élő magyarokhoz megy, egy magyar államiságra emlékező szobor felavatására.

A helyzet tehát az, hogy a szlovák politikának választania kell, hogy túl akar-e lépni a sérelmein? Ha nem, akkor marad a mostani áldatlan helyzet. Maga a szlovák politikus eléldegél ezzel, de az egyszerű szlovák embernek ez nem jó. Vagy esetleg valami más is van a háttérben?

A kényelmetlen valóság súlyos teherrel rakódik ma Szlovákiára, holnap meg Magyarországra. Abban a pillanatban ugyanis, ahogy Szlovákia jogokat ad a 10%-os magyarságnak, megjelenik követeléseivel egy másik társaság, a 10%-os cigányság.

A nyári utazásomon több szlovákiai magyar szóba hozta, hogy a kérdést ilyen szemlélettel nézve súlyos következményekkel kell számolni. Ha Pozsony ki akarna tolni a magyarokkal, akkor azonnal törvényt hozna, hogy 9-10%-os nemzetiségi arány automatikusan kollektív jogokat eredményez. Pozsony utána jókat röhögne, hogy a magyar politikusai hogyan lobbiznának meg tiltakoznának ez ellen. Létrejönne ugyanis a világ első állama, ahol államnyelv a cigány nyelv, ahol a cigányság államalkotó nemzet és elindulna a cigányok betelepedése, melynek közvetlen megszenvedői pont a helyben élő magyarok lennének (ne legyen félreolvasva: ezt több szlovákiai magyar politikus és közember mondta).

Bár logikusan és haladóan hat a „túl kell lépni” szlogen, ez politikai programként viszont már súlyos következményekkel járhat. Talán Pozsonyból vagy Érsekújvárról jobban érthető, mint Budapestről.

Történelmi patthelyzet

Éppen ezért bír szimbolikus jelleggel az, hogy a Magyar Köztársaság elnöke megállt a határvonalon. Ha nincs a szlovák diplomácia fellépése, akkor is ez lett volna a helyes. Olyan történelmi patthelyzet van Szlovákiában, amire sem Budapesten, sem Brüsszelben nem tudnak gyógyírt. Persze ettől még van nyelvtörvény, ettől még vannak olyan lépések, amelyek nyíltan a magyarok ellen irányulnak. Mégis előre jósolható, hogy egy szlovák-magyar későbbi kormánykoalíció is olyan helyzet elé fog hamarosan kerülni, mely Sólyom László, szoboravatás és történelmi szemléletkülönbség nélkül is terhes.

Ilyenkor mindig egy megoldás marad: leülni és tárgyalni. Egymással. Minden más kudarc.