Senki nem szúrt bele kést, nem emelt rá fegyvert. A szervezete nem bírta tovább a feszültséget.
Olyan világba született, ahol volt értelme dolgozni. Ahol egyszerű, képzetlen tizenévesként elkezdett segédmunkásként dolgozni, majd munka mellett tanulni. Közben előre tudott jutni és nem szakadt bele. Szegény, mindig abban a hitben élt, hogy van valahol egy nagyobb igazság, hogy nagyon csúnya dolgok azért egy határon túl már nem történhetnek vele. Vele sem és senkivel. Jóhiszemű és jószívű volt.
Amíg gyerek voltam, akkor láttam, hogy nagyon mélyről is képes felállni. Sok erő volt benne. Tragikus dolgok történtek vele az utóbbi időben és ezért mindenki felelős, aki a környezetében volt. Én is.
Az egész egy számlával kezdődött, amit nehéz volt kifizetni. Hiába mondták a politikusok, hogy a rászorultaknak segítenek. Valahogy olyan a mai szociális rendszer, hogy mindig vannak rajta akkora lyukak, hogy olyanok is kiesnek belőle, akiknek nagyon nem kellene. Mondjuk elsősorban azért sem, mert sok évtizede becsületes adófizetők, de most ez annyira nem lényeges. Legalábbis ezekben a percekben, órákban nem az. Apró kölcsönre lett volna szüksége. Városi panel egyik nagy hátránya: van olyan szomszéd, aki felkínálja. Magas kamat, uzsorakamat, de azonnali és diszkrét.
Innen egy lépés volt felfedezni azt, hogy milyen egyszerű kölcsönhöz jutni és az uzsora sem olyan nagy kamat, ha az ember rövid időre kéri. Egyszerű rászokni.
Aztán jött egy határ. Furcsán néztük, hogy valahova elmegy a pénz. Ő nem mondta és ebből arra gondoltunk, hogy biztos valami titkos hobbi. Néha ingerülten feszegettem a dolgot, de nem került egyértelműen napvilágra. Jelek voltak, amit nem vettem észre. Más sem!
Egyik nap megrendítő hírrel keresett. Az a lakás, ahol gyerekkoromban felnőttem, ahonnan annyi kedves emlékem van, ami nekem az otthonom volt: elveszett. Heteket volt riogatva miatta a helyi Önkormányzat, de nagyon elzárkóztak attól, hogy segítsenek. Tudtak volna, lett volna rá lehetőség. Álságosan bújtak el mindenféle kifogás mögé. Egy lelkiismeretes, erős igazságérzettel rendelkező előadót leszámítva, nem segített neki senki. Pedig…
Csodáltam, hogy sikerült neki nagyon rövid időn belül ebből is felállni. Tudtam, hogy a lelke mélyén fáj neki, hogy bántja őt. Engem is bántott, őt is. Biztos vagyok benne.
Hatalmas erők működtek benne, mert összeszedte magát. Gyűlölöm, ha ezt mondaná rám valaki, mert többször voltam lent.
Mindent megtett azért, hogy jobb legyen neki, talán hitte, hogy újra nyugodtan élhet. Igyekezett.
Akkor már volt egy újabb keselyű. Mindenkinek van indoka, hogy mi okból viselkedik úgy, ahogyan teszi. Annak a keselyűnek is volt. Nekem is. Nincs mentség senkinek.
Csörgött a telefon. Ő hívott. A szokásosnál oldottabban beszélgetett velem. Igyekszem elraktározni a hangját. Mondta, hogy új munkahelye lett, mindjárt kezdeni fog. Úgy éreztem, hogy van benne erő és lelkesedés is, talán reménykedett. Sajnos nem raktároztam el eléggé, hogy mit mondott még.
Aztán egy másik nap hazamentem. Fáradt voltam, pihenni akartam. Kikapcsoltam a telefont, hogy senki ne zavarjon.
Reggel kapcsoltam be. Láttam, hogy éjfél után keresett. Sajnos és ez nagyon rossz, de így volt: nagyon nem értettem, hogy mi oka lehetett olyan későn telefonálni.
Jött még egy sms egy ismerőstől, majd indulnom kellett. Munka. Előtte azonban egy ismeretlen számról hívnak. Felveszem. Éjszaka mentőt kellett hívni hozzá, újra kellett éleszteni.
Hálát adok a mentőknek, hogy milyen jó, hogy itt egy szegény, jobb sorsra vágyó ember és minden ellenszolgáltatás nélkül megmentik az életét.
Közben felvillan a gondolatomban, hogy sok volt neki a teher, a feszültség. Vajon van-e benne még annyi erő, hogy ezt is túlélje? Amikor kedvesem közli, hogy vesz neki üdítőt meg ennivalót, hogy bevigyük neki, akkor megfogalmazom, hogy talán ne.
Útközben megfogadom, hogy minden másképpen lesz. Sokkal jobban odafigyelek rá, kímélni kell, sokkal jobban segíteni. Sokkal jobban kell érezze, hogy szereti őt valaki. Nem érdekből.
Még kórház felé fogad a rossz hír, hogy nem sikerült megmenteni.
Órák alatt áll össze az utolsó napok és utolsó percek menete. Mielőtt elvesztette az eszméletét, engem hívott. Én voltam az utolsó az életében, akivel beszélni akart és nekem épp ki volt kapcsolva a telefon. Mert pihentem. Szégyen!
Kiderült, hogy nem az az erős nő volt, akit gondoltam. Amikor érte őt a lakással kapcsolatos veszteség, nagyon megtört. Onnan kezdve nem érzett talajt a lába alatt.
A keselyű – így nevezem az élettársát, volt élettársát – nem tudta, hogy a lakás elveszett. Az ő lakásában éltek, ő is gyanakodott, hogy baj van, nem tudta mi is pontosan. Ahelyett viszont, hogy a bizalmát erősítette volna, hogy mondjon el mindent – mert titkolta a gondját, szégyellte – elkezdte nyomás alá helyezni. Amikor nem volt elég jövedelme, akkor szerződést írt és arra kérte, hogy írja alá. Abban az áll, hogy kamatra ad neki kölcsön pénzt! Az élettársának! A szerelmének! Ő hajszolta bele abba, hogy azt a munkát elvállalja, pedig ő már látta, hogy nem jól bírja a megterhelést. Ő persze elment dolgozni, akart is, de már mindegy volt mit, csak mehessen és ne kelljen szégyellnie magát.
Az utolsó hetekben úgy erőltette magára a különböző dolgokat, hogy a maradék erejét is megtörte. Állandóan megoldást keresett, de ez nem az erő, hanem a kétségbeesett menekülés jele volt. Amit nem ismertem fel. Más sem. A keselyű sem.
Ha nem így mennek a dolgai, élne most is és holnap is.
Ha élne, nem kapcsolnám ki a telefont, hogy pihenni akarok. Amikor gyerek voltam, ő sem menekült el előlem, ha fáradt volt. Hosszan sorolhatnám még. Sokan vagyunk vétkesek abban, ami történt.
Meghalt. Nehezen tudom megérteni, hogy nincs többé. Semmi nem segít ezen. Fáj.
