Trianonról, 2009-ben

 1990. június 4. Szabad György, az új Országgyűlés elnöke a 70 éves trianoni évfordulóra emlékezve egy perces néma felállással kíván tisztelegni. A Fidesz kivonul a teremből, nem ért egyet ezzel a dologgal.  

Eltelt 19 év és ma már úgy történnek az eseményej, hogy ma  a Fidesz azzal (is) próbál szavazatokat nyerni, hogy olyan kijelentéseket tesz, ami félig-meddig összekacsintás azokkal a választókkal, akik a Fidesz jobbszárnyához tartoznak, esetleg a Jobbik és a Fidesz között gondolkodnak.

Mit jelent Trianon a mai magyar közéletben?
Ezt.
Oda jutottunk, hogy Trianon nem más, mint egy ürügy a szavazatszerzésre.

A történész szemével nézve Trianon egy hálátlan téma. Legalábbis akkor, ha az ember megszólal. Amíg a történész magányában kutatja az oda vezető utat és magát a szerződést (diktátumot), addig nagyon érdekesnek bizonyul. Ám abban a pillanatban, amikor az ember kinyitja a száját, megjelennek olyan "szakértők", akik úgy érzik, hogy minden különösebb kutatás nélkül tudják az igazságot. Ezek a "szakértők" maximum annyit kutattak a témát illetően, hogy elolvastak pár könyvet (jobb esetben) vagy éppen megnézték, hogy éppen aktuális politikai pártjuk mit gondol aznap a dologról és 90-100%-ban átvették azt az álláspontot.

A történelem és a politika viszont nem egyenlő egymással (ha valaki nem érti miért, annak javaslom az antik görög világ tanulmányozását). Itt, ezen a blogon történész szemmel szeretnék írni a témáról, nem követve a magyarországi pártok méltatlan retorikáját.

rendezni végre közös dolgainkat, ez a mi munkánk; és nem is kevés.

Az egyik nagy probléma Trianonnal, hogy nemzeti élményként nem került feldolgozásra. A mai magyar társadalom nem tud vele mit kezdeni, ahogyan a politikai pártok sem tudják helyrerakni az ezzel kapcsolatos nézeteiket.

Emlékezni kell arra is, hogy a Monarchiából kivált Magyarország milyen kétségbeesett harcot folytatott az eredeti határok megvédéséért, már az első pillanattól kezdve. Tragikus és egyben méltatlan, hogy a mai megemlékezések nem szólnak a Székely Hadosztály küzdelmeiről és azokról a nemes és őszinte tettekről, amelyeket a határok, majd városok védelméért vittek végbe. Az egyik tiszt kijelentette, hogy a magyar kormányok soha nem mondanak majd le a románok megszállta részről, amikor átadta az egyik Maros felett ívelő hidat (nem így lett).

A mai hivatalos politika nem beszél arról sem, hogy a már nem monarchista hadsereg (nevében Vörös Hadsereg) akciót indított a megszállt területek visszafoglalására és ez bizony nagyrészt a Tanácsköztársaság szervezésében történt (itt is vannak azért csemegék, egyszer majd sorra kerül). Mindenképpen le kell tehát szögezni, hogy az 1918. októberi események és hatalomváltások alfája és omegája volt a határkérdés, pontosabban a területvesztés.

A Horthy-korszak nem kerülte ki, nem is kerülhette ki Trianont. A orszak fő törekvése volt a békés revízió. A korszak nagy érdeme, hogy azonnal reagált a problémára. Felismerte, hogy katonailag már többet nem lehet tenni (amúgy sem keveset tettek, hiszen a románokat főként diplomáciával, és  némi katonai fenyegetéssel, de visszavonulásra kényszerítették) ezért politikai programot dolgozott ki Trianon revíziójára. A program egyik eleme volt a békés jelleg, a másik pedig annak hangoztatása, hogy az adott területek nem maguk hoztak döntéseket a hovatartozás kérdésében. A korszak vezetőinek többsége hitt abban, hogy egy helyi népszavazáson a területek egy része a Magyarországhoz tartozás mellett döntene akkor is, ha a magyarok nincsenek többségben (apró megjegyzésem, hogy hiba itt Sopronra hivatkozni).

A második világháború utáni helyzet annyiból volt kényelmetlen a magyar vezetésnek, hogy az új európai békerendszer megteremtésében a Szovjetunió szerepet vállalt és ezért nem lehetett nyíltan kritizálni. A magyar külpolitikának voltak törekvései a határok megváltoztatására, de az 1947-es békeszerződés újabb területi veszteséggel zárult. Ebben a kérdésben érdekes lenne megvizsgálni, hogy a magyar diplomácia vesztett-e vagy győzelemmel tért vissza.
Ismerve a szomszédos országok törekvéseit és a nagyhatalmak álláspontját, könnyen előfordulhat, hogy az 1920-as határok visszaállítása (a pozsonyi hídfő elvesztésével is) egy győzelem volt, vagy legalábbis egy nagyon rossz helyzetből jutottak vissza az álláspontok 1920-hoz, vagyis nagyjából ahhoz az állapothoz (nagyjából, mert Pozsony környéke 1947-ben lett elcsatolva és a trianoninak nevezett határok csak 1924-ben alakultak ki, 1920 és 1924 között számos változtatás történt).

A Kádár-rendszer legfelsőbb vezetése tudta, hogy Trianon egy probléma. Nem ismert széles körben, de voltak gondok abból, hogy a magyar pártvezetés (Kádár Jánost is beleértve) imperialista diktátumnak nevezte Trianont. Ezt az álláspontját Kádár János belső fórumokon védte és arra bíztatta elvtársait, hogy nem kell félni igazságtalannak nevezni az 1920-as szerződést. Önmaga is tudta, hogy a határon túli magyarok kérdése nem tekinthető rendezettnek, de valami korszerű megoldásban gondolkodott, ami a határoktól függetlenül képes lett volna biztosítani magyarok és nem magyarok élethelyzetét. Mint ismert, nem sikerült. A magyar diplomácia sorra kudarcokat vallott (Grósz Károly kudarcáról már írtam ezen a blogon is).

Ennek ellenére abban a Fidesz által nagyon elítélt és megátkozott mocskos rendszerben is úgy tanították Trianont, mint felháborító igazságtalanságot. A legelvtársibb kommunista tanár is így nyilatkozott. Igaz, hogy volt olyan, aki ehhez hozzáfűzte, hogy azért ezt ne reklámozzuk, de tudnunk, hogy így van.

1989-ig azonban az elcsatolt területeken nagy változások történtek. Több helyen úgy változott meg a magyarok számaránya, hogy körülbelül ugyanannyi magyar élt a településen, mint 1920-ban, de a más nemzetiségűek száma a többszörösére nőtt. Az áttelepítések, lakosságcserék szintén felforgatták a nemzetiségi arányokat. Másfelől az elcsatolt részen élő magyarok jelentős száma berendezkedett, mint minden 1920 után betelepített nem magyar család is, az új körülményekben való életre. 1989-ben már nem lehetett kitelepíteni vagy elküldeni a több évtizede ott élő családokat, akiknek nagy része szülőföldjeként tekintett a korábban 1000 évig magyar területre.

Ekkor jött a rendszerváltás. Antall József 15 millió magyar miniszterelnökének nevezte magát, majd a 70 éves évfordulón a Fidesz kivonult, mert nem tartotta jó ötletnek a megemlékezést. Ez is jelezte, hogy az új politikai elit ugyanolyan tehetetlen, mint az elődjei. Viszont tenni akartak, legalábbis egy részük.

Az Antall-kormány egyik nevezetes és szerintem szégyenletes tette volt a horvátok részére a fegyverszállítás. Nem akarok itt vitát gerjeszteni, de a szerbek magyarellenességét kellőképpen megalapozta az, hogy a magyar kormány (is) támogatta az ellenük forduló horvátokat (bár nem a horvátok kezdték!). Az Antall-kormány sokszor úgy állt a délszláv-válsághoz, hogy nem beszélt azokról a magyarokról, akik őszintén hittek Jugoszlávia megmentésében. Voltak ugyanis olyan magyarok, akik Jugoszláviában lehetőséget láttak és korábban találtak is. Bár hiba volna elhallgatni, hogy a kiszakadó államokban a másik oldalon is voltak magyarok, illetve Vajdaságban is (akiknek eléggé megnehezítette az életét az Antall-kormány egy-egy intézkedése, de ez "csak" szubjektív megítélés egy ott élőtől...).

Az Antall-kormány az MSZP-vel karöltve kötötte meg az ukrán-magyar alapszerződést, melyről szintén kevés szó esik. Abban az időben lett volna realitása annak, hogy Kárpátalja vagy egy része más státuszba kerüljön, de az Antall-kormány elhatárolódott az ilyen szándéktól és lényegében feladta a területet. Ez lehet egy politikai állásfoglalás, ami gesztusok szintjén jelzi, hogy nem akar a kormány határmódosítást, de azért lettek volna lehetőségek, amelyeket meg kellett volna lovagolni. Főként az ott élőkre gondolva kérhettek volna garanciákat vagy akár helyi népszavazást valamilyen belső önállóságról (kevésbé köztudott, de Kárpátalján nem csak magyarok élnek, hanem más nemzetiségek is, közülük jó pár nem szeretne Ukrajna szerves része lenni).

A Horn-kormány annyira nem tudott mit kezdeni Trianonnal, hogy az időközben „Trianon-ellenessé váló” Fidesz (idézőjel azért, mert nem szó szerint értendő!) kétségbe vonta az alapszerződéseknek akkori formáját és hasznát. A parlamenti pártok óvatosan és ügyes kifejezésekkel kritizálták a Horn-kormánynak ezt a lépéssorozatát. A kritika megfogalmazása olyanra sikeredett, hogy nehéz lenne pár szóval ismertetni az érintett pártok véleményét, mivel több módon is magyarázható. Számomra ebből az következik, hogy azért úgy tették a nyilatkozataikat, hogy kormányra kerülésük esetén ne okozzanak diplomáciai bonyodalmat. Abban a négy évben viszont véglegesen kiosztották a szerepeket. Aki trianonozott az nacionalista lett (pejoratív és nem pejoratív értelemben), aki meg nem, az meg hazaáruló. Ezzel Trianonnal kapcsolatban is kialakult a magyar belpolitika patthelyzete, de nem csoda, mert minden területen ezt tette a 19 éve uralkodó politikai elit.

Az agyontömjénezett Orbán Viktor sem szerepelt úgy, ahogy a mostani szereplései  sugallják. Amikor miniszterelnök volt, olyan törvényt szorgalmazott a kormánya, amely azt kívánta megvalósítani, hogy a határon túli magyarok maradjanak a határokon kívül. Ha egyszer majd lehet józan érvekkel beszélgetni a belpolitikáról, majd sokan joggal fogják kritizálni ezt a lépést. A távlati cél (a magyar tömbök helyben tartása) érthető, de hibás volt ilyen eszközt alkalmazni. Lehet, hogy más intézkedésekkel kellett volna ezt elérni vagy eleve más utat kellett volna választani. El kellett volna gondolkodni azon, hogy esetleg vannak áttelepülni vágyók és nem kellett volna megnehezíteni az ilyen terveket dédelgetők életét.

Az Orbán-kormány másik hiányossága a vajdasági állapotok kezeléséhez köthető. Sokáig nem tudhatjuk még, hogy mi történt a kulisszák mögött, de itt-ott felbukkan egy-egy olyan információ, mely szerint a magyar kormánynak (melyet Orbán Viktor vezetett), szinte tálcán kínálták a Vajdaság északi részét. Nem tudni, hogy ebből mennyi az igazság, de azért minimum ki kellett volna állni egy országon belüli önállóság mellett. Határozottan kellett volna tenni, nem a kulisszák mögött. Igaz, hogy Belgrádban örültek volna, ha Magyarország saját erővel is hadba lépne, de az Orbán-kormány erősítette azt a kialakulni látszó képet, hogy Budapest súlytalan.

A Medgyessy-kormány sok lépése előremutató volt. Itt sok olyan információ van amelyről a magyar közélet nem tud, de valami új politika kezdődött Budapesten, ami a gyors bukás miatt teljesen vissza lett bontva. Bár nem illő ilyet mondani, de talán 2005 is másképpen alakul, más lenne a mostani és a 90. évforduló is, ha az a külpolitika kiteljesedik, ami éppen csak kezdetét vette. Már nem tudjuk meg.

Aztán ott van a szánalmas és tragikus 2005. A magyar belpolitika szégyenfoltja. Trianont ránk kényszerítették, 2005 pedig a magyar pártok alkotása! Nem csak az MSZP-nek és az SZDSZ-nek, hanem a másik oldalnak is. A kérdésből minden magyarországi párt aktuálpolitikai kérdést csinált. Már szinte nem is meglepő, hisz minden olyan kérdés, amit a magyar belpolitika napirendre vesz, az úgy ahogy van a szemétkosárba kerül. Amiről beszélni kezdenek, annak nincs kegyelem, biztos, hogy elviszik a legelképzelhetetlenebb helyzetig és zsákutcába jutnak. Nekik ez így jó, de nekünk nem. Ami pedig a legfájdalmasabb: a határon túl élőknek sem. A népszavazás üzenete ugyanis az volt, hogy a határokon belül élők lemondtak a határon túl élőkről és lényegében ez Trianon győzelme lett.

Trianon és 2005 számára a Fidesz adta meg a kegyelemdöfést, amikor Mikola István ezzel kapcsolatban tett nyilatkozata lényegében az ellenük szavazókat bírta aktivitásra. A magyar politika ezzel még egy utolsót gyalázott Trianonon és 2005-ön (ám ne legyen kétségünk, ha a belpolitikai helyzet megkívánja, megteszik újra, számtalanszor).

Hol tartunk ma, a 89. évfordulón?

Trianonról nem lehet úgy beszélni, hogy az embert ne bélyegezzék meg. Trianon – számos más fontos kérdéshez hasonlóan – egy olyan pont, amivel az ember meghatározza a politikai és világnézeti hovatartozását. Ez hiba és fájdalmas dolog. Ide vezetett, hogy a magyar politika napirendre vette a kérdést. Hibázott a jobboldalnak az a része is, amely ezzel akart népszerűséget szerezni és hibázott a többi politikai erő is (FIDESZ, MDF, SZDSZ és MSZP is), amikor nem álltak ki Trianon érinthetetlensége mellett. Nem szabadott volna engedni, hogy Trianon az egyik politikai tábor játékszere legyen!

Miért lett így?

Trianon nem a magyarok ellen irányult. Bárki, aki azt képzeli, hogy a román, cseh vagy szerb politikusok döntöttek, akkor annak újra kell tanulnia a korszakot. Trianon ugyanis elsősorban azért jött létre, mert volt az I. világháború.

A háborút a napóleoni korszakhoz hasonlóan kívánták lezárni a vezetők és ezért jöttek össze Párizsban. Párizsban eleinte az volt a cél, hogy megakadályozzák az újabb háborút, szinte bármilyen eszközzel. Európán belül (a politikai Európát értve ez alatt) két veszélyes állam volt ebből a szempontból: Németország és a Monarchia.

A Monarchia semmilyen formában nem maradhatott meg, ezért kellett felosztani. A felosztás módjában viszont mindenkinek szó jutott, de ebben olyan felületesség volt tapasztalható, mely eleve lehetetlenné tette az ésszerű és igazságos rendezést. Minden képviselet azt szorgalmazta, hogy a Kárpát-medencéből a legnagyobb részt kapja meg. A hivatkozási alap a területen élő népcsoport és a "mi vagyunk itt régebben" érvelés volt. Ennek a nagyhatalmi döntéshozók (kellő befolyásolás hatására) szépen bedőltek és a magyar küldöttség nagyon keveset tudott elérni.

A magyar küldöttség tisztában volt vele, hogy a hagyományosan a Szent Korona alá tartozó területeket nem tudja egészében megtartai. Pontosan tudták, hogy a nemzetiségekkel kapcsolatos császári és királyi politika nem kedvezett mindenkinek, ezért egyszerűbb érveléssel álltak elő. Egyik érvelés volt a magyarok számaránya az elcsatolásra ítélt részeken, a másik pedig a Wilson elnök által felhozott önrendelkezési jog. A magyar politika azt hangoztatta, hogy a Monarchia nem magyar csoportjai lehet, hogy egy népszavazáson nem döntenének Magyarország ellen.

A párizsi döntéshozók nem hajlottak arra, hogy figyelembe vegyék a magyar érveket és olyan döntés született, ami részben kedvezett a magyaroknak és nagyobb részben a szomszédoknak. Úgy döntöttek, hogy nem a hadseregek megszállási vonalán fog húzódni a határ, amivel Budapest nyert. Így például a románoknak hátra kellett vonulniuk (nem kell elfeledni, hogy Győr vonaláig bevonultak 1919-ben). Azt viszont nem akarták, hogy az újonnan alakult államok (a Monarchia és Magyarország ellensúlyaként) gyengék legyenek, így nekik kedveztek, ezért mozgatták a sok évszázada változatlan határvonalakat a szomszéd államok számára kedvezően.

Ebben a döntésben elsősorban a Monarchiával szembeni ellenérzés játszott szerepet és annak a megakadályozása, hogy Ausztria és Magyarország egyesüljön. Taktikailag fontos lépés volt az új államok megerősítése és előzetes megnyerése egy későbbi nyomásgyakorlás esetére. A magyarellenesség viszont nem játszott akkora szerepet, mint ahogyan azt egyes "hazafias" írók sejtetik. Legalábbis a nagyhatalmaknál nem, míg a szomszédos államoknál természetszerűleg igen. A nagypolitika (a kontinentális) pedig olyan, hogy az nyer, aki a háttérben jobban dolgozik.

Magyarország akkor nem volt egy olyan tényező, ami ellen fel kell lépni (itt a Tanácsköztársaságról azért nem kell elfeledkezni), hanem a Monarchia és a Habsburgok voltak a főellenség (a németekkel együtt).

A szerződés és a határvonalak nem estek egybe, így nem teljesen pontos trianoni határról beszélni. Voltak területek, amit a párizsi döntéshozók vagy a helyben élő nemzetiségek nem Magyarországnak szántak. Nem egyedül Sopron és környéke, hanem más területek is. Ilyen Pécs vagy Somoskőújfalú is, mely utóbbi település helyzete 1924-ben nyert rendezést. Számos más kicsi és nagyobb falu vívott komoly küzdelmet, mivel nem kívántak a szerződésben meghatározott helyen élni.

A határvonal, ami kialakult 1924-re, azonban nem volt végleges. A történelemórákról ismert, hogy a magyar külpolitika több alkalommal is sikeresen csatázott és az akkori politikai célnak (békés revízió) megfelelően szerzett vissza területeket. Amikor az 1947-es újabb szerződés megszületett, még akkor sem vált véglegessé az emberek tudatában a határ. Erre példa 1968, amikor a magyar katonákat örömmel fogadták (eleinte) a csehszlovákiai magyarok. Gyermekkoromban és egyetemistaként is sokat jártam a román-magyar határ melletti egyik, azóta várossá nőtt településen. Számomra meglepő és egyben megrendítő volt látni, hogy a helyben élőkben mennyire benne élt, hogy azt a vonalat valahol a fejük felett húzták meg és a napi gyakorlatban nem létezett számukra államhatárként az a fránya vonal (60 évvel Trianon és 40 évvel Párizs után sem!).

A határ nem volt ésszerűen meghúzva. Az új szlovák állam a kilencvenes években apró kiigazításokat kért (és kapott), de még a XXI. században is bonyodalmat okoztak az utak és a vasút vonalvezetése. Számtalan helyen okoz fennakadást ma is, csak a helyben élő ember nem reklamál, hanem problémát old meg, így erről mi nem tudunk.

A trianoni határvonal most sem tekinthető véglegesnek, hiszen az EU-csatlakozás és a határszerződés kölcsönönös életbelépése éppen jelképessé teszi. Ha a magyar diplomácia ügyesen teszi majd a dolgát, akkor a régiós-elvek miatt, gazdasági és kulturális tekintetben egyesítheti a földrajzilag összetartozó területeket (ne legyen kétsége senkinek: ha a földrajzi és gazdasági szempontok indokolják, akkor az egyesülés megtörténik a politika nélkül is).
Az EU - ha a magyar politika jól él vele - felszámolhatja a Trianonból eredő igazságtalanságokat. Ebben az a fájdalom, hogy előre látom: nem képes vele élni. Egyik erő sem.

Ami mégis gondot okoz
  az pedig annyi, hogy a magyar politika éretlen. Nem a szavazatszerzés eszköze kellene legyen Trianon és a határon túli magyarság. Nem akkor kellene szóba hozni, amikor a pártom szavazatokat akar.

Másik nagy gond a határon túli érintettek ügye. Ahogyan egy Burgenlandban élő magyar ismerősöm is mondta: "nincs az a pénz, amiért Burgenland magyar lenne". Mint elmondta, nem a gazdaság miatt egyedül, hanem a magyar politikai élet és a magyar közerkölcs a riasztó. Egyszerű példának hozta fel a szemetes utcákat.

A nyolcvanas és a kilencvenes években többször megfordultam Erdélyben, ahol az ottani magyarok (köztük sokan ismertek lettek mára) többször mondták el egy-egy fórumon, hogy a magyaroknak nem Erdély visszacsatolása az érdeke. Ők mondták, hogy a magyarországi magyarok lenézik az erdélyieket, ezért inkább önálló Erdélyt szeretnének és magukat 2005 óta szívesebben nevezik székelyeknek, mint magyaroknak.

A magyar politikai élet minden oldala szemet huny (szinte minden alkalommal) afelett, hogy az idő egyfelé képes haladni: előre.

A múltat nem lehet úgy helyreállítani, hogy 1:1 olyan legyen, amilyen volt. Országrészeken, területeken, városokban emberek élnek. Ezek élő emberek, életek, sorsok, nem lehet felelőtlenül vagdalkozni meg üzengetni úgy, hogy a következményeit azokra terheljük, akik semmiről sem tehetnek.

Kell beszélni Trianonról, de súlyához méltóan. Foglalkozni kell az elcsatolt részekkel, de úgy, hogy közben ne irtsa ki a mindenkori magyar politika az ottani magyarságot. Ehhez viszont fel kell nőni és a magyar politika ettől nagyon távol van. A mai évfordulón nem lehet elfelejteni, hogy ez hozzátartozik Trianon tragédiájához.